A közelmúltban egy nemzetközi történész konferencián az aktuális történelemtanítási polémiákon túl felvetődött annak a kérdése, mit és hogyan tanítson a történelemoktatás, valamint mit és hogyan tanítson a társadalomismeret oktatás a diákoknak. Abban mindannyian egyetértettünk, hogy miután két önálló diszciplínáról lévén szó, el kell különüljenek egymástól, ám abban is közös volt a vélemény, hogy egymást feltételezve, egymásra épülés nélkül nem állnak össze a megszerzett ismeretek a diákok tudatában szerves egésszé. Elfogadtuk, hogy a képességek kialakítása nem történhet meg tényanyagok oktatása nélkül, és ez döntően a történelem oktatás feladata, ezt egészítheti ki a képességek fejlesztésével, a társadalmi folyamatok, és a jelenkori társadalmi történések értelmezésével a társadalomismeret. A társadalomismeret tantárgy keretében lehetőség van arra is, hogy az egyén társadalmi integrációjához szükséges napi készségek és képességek kialakítása is megtörténjen. Ennek a tevékenységnek körvonalazására vállalkozik dolgozatom, amely a társadalmak kialakulást a szerző felfogása szerint egy olyan nyilvánossági folyamatnak fogja fel, amelynek során kialakul a polgári társadalom, kialakulnak azok a társadalomszervező elvek, és intézmények, amelyeket összefoglalóan úgy nevez, hogy társadalmi nyilvánosság, és annak a szerkezete, amely folyamatosan változik.

Így elemzésem módszeréül Jürgen Habermas “A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltása” című munkájában vázolt szociológiai elméleti modellt választottam. Segítségével a nyilvánosság változásának részeként vizsgálható az a folyamat, amelyben létrejönnek, kialakulnak és működnek a művelődés polgári intézményei. Ezen elmélet látszik számomra a legalkalmasabbnak arra, hogy a nemzetközi keretek változásának részeként bemutassam a magyarországi rendszer kialakulását. Az elmélet segít megérteni, hogy a művelődés, nem szakítható ki a társadalom nyilvánosságának szerkezetváltozásából, továbbá, hogy egyetlen társadalom sem teheti meg büntetlenül azt, hogy letérjen a nyilvánosság változásának, fejlődésének útjáról, mert ezzel egyértelműen kiiratkozik a demokratikus társadalmak sorából, mint tette hazánk is hosszú évtizedeken át. Itt nem valamiféle determinisztikus helyzetre gondolok, hanem arra, hogy az európai társadalmak többé-kevésbé ugyanakkor értek el bizonyos fejlettségi fokozatokat, amelyektől, az Elbától keletre lévő társadalmak lemaradtak, és ennek következményeit, mint végzetes lemaradást, napjainkban akarják behozni, hogy felzárkózhassanak a polgári demokratikus társadalmak közé. Most a nyilvánosság, a polgári nyilvánosság megteremtése és kibontakoztatása a magyar társadalom részére is az egyik legfontosabb feladat, visszatérni, és/vagy visszatalálni a nyugati demokráciák által választott útra. A dolgozatban néhány olyan polémiával is kiegészítem a Habermasi elmélet keletkezése után, napjaink nyilvánossági helyzetére jellemzőek. Miután jelen dolgozat egy kis része a disszertációmnak, sok példával tudnám kiegészíteni az elméleti modell használatát, amely esetleg egy későbbi számban megvalósítható, ezért most néhány összefoglaló gondolatot teszek csak közzé.

Habermas elméletével lehetségesnek tartom a művelődés szerkezetváltásának, mint a társadalmi nyilvánosság egyik fontos elemének változásainak bemutatását is. Habermas szerint a társadalmi nyilvánosság szerkezete az európai középkorban a “publikus” és a “privátus” ellentétpárosában fejeződött ki, és bár ezek sem viselkedésbeli kényszereket nem jelentettek, sem jogi kötelező erejük nem volt, ugyanígy mai értelemben vett magánélet és nyilvánosság közötti különbségekre sem utaltak, mégis jelen voltak a korabeli társadalmakban. A társadalmi munka gazdasági megszervezése természetes módon az úr házában történt, így az vált valamennyi uralmi viszony centrumává. “A nyilvánosságot, mint sajátos, a magánélettől elválasztott területet, a késői középkor feudális társadalmában nem lehet szociológiailag, vagyis intézményi kritériumok alapján kimutatni[ ….] . Ez a nyilvánosság reprezentatív nyilvánosság, nem társadalmi területként, nem a nyilvánosság világaként jön létre, hanem sokkal inkább státus ismertetőjel”, olvashatjuk a szerzőtől. A reprezentatív nyilvánosság kifejtése a személy jelképeihez: hatalmi jelvényekhez (fegyverek, jelvények, címerek), habitushoz (öltözet, hajviselet), taglejtésekhez (köszöntési formula, mozdulat), a retorikához (a megszólítás formája, általában a formaszerű beszéd), - egyszóval-, a nemes viselkedés szigorú kódexéhez van kötve. Ez, a kései középkorban, az udvari erényrendszerben kristályosodik ki, az arisztotelészi főerények, keresztényiesített formájában, amely a heroikust lovagiassá, úrivá tompítja. Az udvari-lovagi reprezentáció nyilvánossága leginkább az ünnepnapokon, és nem a törvénykezés napjain, nem a hétköznapokon bontakozott ki teljes pompájában, nem tartozott a politikai kommunikáció világába. Erre számos történelmi filmet bemutathatunk diákjainknak, de készíthetünk filmmontázsokat, festményeket tanulmányozhatunk, és múzeumlátogatásokon gyűjthetünk tapasztalatokat. Mint a feudális tekintély csillogó visszfénye az egyén társadalmi státusát jelzi. A lovagi viselkedési norma minden úr számára, a királytól kezdve az utolsó félparaszti lovagig közös normaként funkcionál, nem meghatározott helyeken és meghatározott alkalmakkor, nem csak a nyilvánosságon belül orientálja őket, hanem mindig és mindenhol, ahol csak úri jogaik gyakorlása során reprezentálnak. Ebben a nyilvánosságban a laikusok és a polgárok csak, mint a reprezentáció közönsége vesznek részt. Ebben a korban jelentős rendezvényeket, lovagi tornákat tartanak, ahol az arra méltóknak kell bizonyítani alkalmasságukat a reprezentációra. Korabeli festményeken, de filmekben is megfigyelhetjük a státushierarchiát, a lovagi tornát megtekintő királyi fenségek emelvényei, a tornán résztvevő lovagok elkülönített vívóhelyei, és a bámészkodó plebs csoportosulásai. De ez megfigyelhető még a középkori kivégzéseken is. Ez a nyilvánosság figyelhető meg a katonák esetében is, ahol a tiszt, egyben a nemes úr, a “public soldier”, aki parancsnoklásra született és rendelkezik mind ama tulajdonságokkal, amelyek ehhez szükségeltetnek. Vele szemben jelenik meg a rang nélküli “private soldier”, aki nélkülözi a parancsnoki jog különösségét, csak, mint közönség vehet részt ebben a reprezentatív nyilvánosságban. A harci helyzetekben alkalmas arra, hogy számosságával, tömegével nyomatékot adjon a nemes úr reprezentációjának, a harcban meghaljon, de csak kivételes esetekben kerülhet sor arra, hogy a “privát soldier”-ből “public soldier”-é nemesedjen. Magyar vonatkozásban említhetjük Kinizsi Pált, aki molnár legényből válik nemessé, de ez a lehetőség csak keveseknek adatik meg. A barokk korban a nyilvánosság a monarchia, a fejedelem reprezentációját hívatott szolgálni, ám érdekes módosulásokat is megfigyelhetünk. A fejedelmi hatalom pozíciójának változását először az államkincstárnak az uralkodó magánvagyonától való elkülönülése jelzi. Megjelenik a bürokrácia, (a hadsereggel és részben az igazságszolgáltatással is) és a közhatalom intézményei objektívállódnak, leválnak és önállósulnak az udvar mindjobban privatizálódó világával szemben. Végül a rendi-uralmi elemekből kialakulnak a közhatalom szervei, a parlament és az igazságszolgáltatás, a foglalkozási-rendi elemekből pedig, - amennyiben ezek a városi korporációkban és bizonyos rendi differenciálódásokban már kialakulóban vannak -, a polgári társadalom világa fejlődik ki, amely az állammal a magánautonómia területeként kerül szembe. “ A reprezentatív nyilvánosság korlátozása, amely a rendi tekintélynek az uralkodó tekintélyén történő közvetítésével végbemegy, teret nyit a közhatalomnak, amely a modern értelemben vett nyilvánossággal van kapcsolatban. Ez az állandó közigazgatásban és az állandó hadseregben objektiválódik; az érintkezések állandóságának, amely az áruforgalomban és a hírösszeköttetésben valósul meg, (tőzsde, sajtó) mostantól folyamatos állami tevékenység felel meg. Ez a nyilvánosság, mint polgári nyilvánosság, lesz a polgári társadalmak fő jellemzője, és azt jelenti, hogy a köz és az állami csak ebben a szűk értelemben szinonim egymással, nevezetesen a köz a királyi udvarral áll szemben, így korlátozza azt, és ennek a korlátozásnak lesz az eszköze az állami, amely az apparátusban testesül meg. A jelző, mármint “polgári”, immár nem egy tekintéllyel felruházott személy reprezentatív udvarára vonatkozik, hanem inkább a legitim erőszakalkalmazás monopóliumával felruházott apparátus hatáskörök szerint szabályozott működésére. A földesúri viszony rendészeti viszonnyá alakul át, az ennek alárendelt magánszemélyek alkotják a közhatalom címzettjeinek a közönségét. A polgári társadalom a felsőbbség ellentéteként jön létre, a polgári réteg pedig tulajdonképpeni hordozója és megvalósítója ennek a nyilvánosságnak. Természetesen ez nem minden esetben valósul meg ebben a formában, mert ahol az egyeduralkodó dönthet, ott nincs lehetőség ennek a folyamatnak az érvényesülésére, és egyben azt is jelenti, hogy nem jelent meg a polgári nyilvánosság. Gondoljunk a magyar társadalom állapotára, amelyről jó képet ad Mikszáth a Fekete város című könyvében, de más írók is a korabeli viszonyokat bemutató munkáikban. (Vagy érdemes a magyar viszonyokat vizsgálni ebből a nézőpontból az 1948-49es szabadságharc leverése utáni megtorlásokban, de tapasztalhatjuk ugyan ezt 1920-ban, vagy 1948-53 között, de az 1956 –57-es években is.) Ebben az időszakban jelentős változások következnek be a polgári rétegekben, bizonyos köreik elszegényedtek, a régi szakmai rendek szociálisan lesüllyedtek (kézművesek, szatócsok), és ezzel párhuzamosan a nagykereskedők, a bankárok, kiadók, manufaktúratulajdonosok beléptek a polgárok tanult rendjébe. A társadalom struktúrája megváltozik, és a magánemberek területe valamint a közhatalom területei folyamatosan elválnak egymástól. A magánemberek területe a polgári társadalom, amely több jelentős elemet foglal magába: az áruforgalmat, a társadalmi munka területeit, a kiscsalád belső tereit, az irodalmi nyilvánosságot, míg a közhatalom territóriumai: a politikai nyilvánosság, az állam, a rendészet birodalma, lesz. A magánszemélyeknek fenntartott területen ettől az időszaktól beszélünk külön a magánéletről és külön a nyilvánosságról, amelyet jól megkülönböztethetünk egymástól. A nyilvánosság változása maga után vonja a nyilvánosság intézményeinek a változását is. Elsőként Franciaországban jelentek meg a polgári szalonok, amelyek sajátos enklávét alkottak. Amíg az új polgárság, az állam és az egyház vezetéséből részben ki volt zárva, addig a gazdasági életben lassanként minden kulcspozíciót megszerez magának, a nemesi és polgári nagyvilági dámák szalonjaiban hercegek és grófok, órások és szatócsok fiai érintkeznek egymással, írja Habermas. A XVIII. század valamennyi jelentősebb alkotója ilyen szalonokban hozza nyilvánosságra gondolatait beszédekben, akadémiai előadásokban, nyilvános vitákban érlelődik a nyilvánosság. Németországban és hozzá hasonlóan Magyarországon is jellemzően a társasági formák (később kaszinók) jelennek meg a polgári nyilvánosság első követeiként, amelyek a későbbiek során titkos vagy nyílt egyesüléseké bővülnek. Ezekbe viszonylag könnyű bejutni. Itt a társadalmi hierarchia korlátain túl, a polgárok a társadalmilag elismert, de politikailag jelentéktelen nemesekkel is egyaránt érintkeznek. Ezek a szalonok tendenciaszerűen állandó vitatkozást szerveznek magánszemélyek között, ennél fogva több intézményesült kritériumot figyelhetünk meg működésükben. “Ennek a társasági érintkezésnek, a társadalmi diskurzusnak, nem előfeltétele a státus egyenlősége, a rangok szertartási rendjével szemben felülkerekedik az egyenrangúak közötti tapintat, az érv tekintélye, a pusztán emberi egyenlőség. A vitatkozás előfeltétele olyan területek problematikussá tétele, amelyek eddig nem minősültek kérdésesnek, eddig az egyház, vagy az állam fenntartotta magának a kérdésről való megszólalás monopóliumát, a kultúra termékeinek, mint árunak a megvitatását. A nyilvánossági vitában résztvevő közönség köre elvileg lezáratlan, a kérdések hozzáférhetőségükben is általánossá válnak.”. Ezek a kezdeti intézmények a fenti elvek alapján bővülnek, és érik el mai teljességüket. Ezen intézmények közé sorolhatjuk a mecénást helyettesítő kiadók megjelenését a könyvpiacon, a színházakat, amelyek a nyilvánosságnak szólnak, megteremtődik az olvasó, a zenehallgató és a színházi közönség. A művészet, a társadalmi reprezentáció alól felszabadulva, a szabad választás és az ízlés tárgya lesz. A képek kiállítására kialakulnak a múzeumok, amelyek intézményesülnek, a bírálatokra, az elmélkedésekre kialakulnak a szakmai folyóiratok. A magánemberek okoskodása a szalonokban, klubokban, olvasótársaságokban nem volt közvetlenül alávetve a termelés és fogyasztás körforgásának, az életszükséglet parancsának, ellenkezőleg volt tisztán irodalmi alakjában is politikai jellege (amely a szubjektivitás új tapasztalatainak önértelmezéseként funkcionál) abban az értelemben, hogy, akárcsak a görögöknél, az életszükséglet alól történő emancipációt jelentette. Ez természetesen nem vonatkozott a társadalom valamennyi polgárára. Ez a munkaszükséglet alóli felszabadulás hoz létre olyan új eszméket, - nevezetesen, a humanitást -, ami a társadalom polgárainak egyik legfontosabb polgári értékévé nemesedett, és amely később sajnos puszta ideológiává fokozódott le. Így lesz szerepe a szabadidőnek, “ám ha a szabadidő továbbra is hozzátapad a munkaidőhöz, mint annak kiegészítése, akkor benne mindig csak a magánügyekkel való foglalkozás folytatódhat, és nem alakulhat át a magánemberek egymásközti nyilvános kommunikációjává. Bár a szükségletek elszigetelt kielégítése a nyilvánosság feltételei közepette tömegesen is végbemehet, ebből még nem jön létre maga a nyilvánosság. Ha a piac törvényei, melyek az áruforgalom, és a társadalmi munka területe felett uralkodnak, behatolnak abba a szférába is, amely a magánembereknek, mint közösségeknek van fenntartva, akkor az okoskodás tendenciaszerűen fogyasztássá alakul át, és a nyilvános kommunikáció teremtette összetartozás az elszigetelt befogadás mindig egyhangú aktusaira esik szét.”. Az új életmód modellben a munkaidő és a szabadidő szétválása megtörténik, és ez indokolja majd a művelődésben a munkához kötődő és a munkavégzéshez nem elsődlegesen szükséges művelődés elkülönülését is. Ez a szétválás eredményezi majd a társadalomban az oktatás és a művelődés szétválását, és elkülönült intézményrendszerének megteremtését. Habermas előrevetíti annak lehetőségét, amely napjainkra ténnyé vált, mely szerint a kultúra árúként funkcionál majd, és a jövedelmek majd lehetővé teszik, hogy a kulturális fogyasztás valóban egyéni egyhangú aktusokkal valósuljon meg. Ez az atomizálódott művelődés nem kedvező egy társadalom életében, mert az egymásrautaltság a mindennapi tevékenységek megszervezése, ha Durkheim fogalmával akarnánk leírni, akkor organikus szolidaritás szükséges feltétele a társadalmi integrációnak. Gondoljunk arra, hogy a modern technikai eszközök alkalmasak arra, hogy egy filmet, egy felvonulást, egy színházi előadást egymagam otthon nézzem meg, vagy a játékgépek, az Internet felhasználása ezeket a veszélyeket mind magukban hordozhatják. Ezért nem teheti ki a társadalom a számára szükséges, és nélkülözhetetlen közösségi alkalmak rendszeres megvalósulását, a polgárok közösségépítő rendezvényeit (itt a Tönnies által használt Gemeinschaft fogalmat értve) kizárólagosan a piaci tényezőknek, finanszírozását a piac direkt szabályozásának. A társadalmakban Habermas szerint továbbra is folytatódik a nyilvános okoskodásra való törekvés. Formálisan úgynevezett beszélgetéseket szerveznek, és rögtön be is sorolják a felnőttoktatás alkotórészeként azokat. Felekezeti akadémiák, politikai fórumok, irodalmi szervezetek élnek a kommentárt igénylő és megvitatható kultúra megbeszéléséből. Rádiótársaságok, kiadók, egyesületek virágzó mellékipart űznek a pódiumvitákkal. Ilyen módon látszólag gondosan ápolják a vitát, és kiszélesítésének útjába semmilyen korlátokat nem állítanak. A vita azonban észrevétlenül, sajátosan megváltozott: maga is fogyasztási cikk alakját öltötte, úgyszólván az olvasmányért, a színházért, a hangversenyért, és a múzeumért fizetni kellett és kell, de még a beszélgetésért is, melyet arról folytatunk, amit az ember olvasott, hallott és látott, és amit alkalmasint csak a beszélgetésben sajátított el. Ma a beszélgetést, mint olyat még adminisztrálják is. Mesterségszerű katedrai dialógusok, pódium viták, kerekasztal beszélgetések hangzanak el, a magánemberek okoskodása a rádióban és a televízióban a sztárok műsorszámává válik, lehetővé teszik belépődíjak szedését, s még ott is áruformát ölt, ahol a gyűléseken mindenki részt tud venni. A vita, melyet az “üzlet” részévé tettek, formalizálódik, az ellentétes álláspontok képviselőit eleve kötelezik az előadás bizonyos játékszabályainak betartására, a dologban való egyetértés messzemenően feleslegessé válik a társasági egyetértés következtében. A kérdésfeltevéseket az illem kérdéseiként határozzák meg, az összeütközések, melyeket egykor nyilvános polémiában intéztek el, a személyes torzsalkodások szintjére süllyednek le, jövendöli Habermas. Úgy vélhetjük, hogy napjainkra a helyzet még Habermas képzeletét is túszárnyalta, hiszen ez a fajta nyilvánosság, amely szerintem már nem igazi polgári nyilvánosság. Napjainkra társadalom elszakadt azoktól a polgári értékektől és céloktól, amelyekről korábban már szóltam, a média vette át a virtuális világ megteremtésének a szerepét, és a polgár pusztán fogyasztóvá degradálódott. Alig van szerepe saját életének alakításában, az állandó fogyasztási kényszertől hajtva lemond arról is, hogy közös ügyeit társaival intézze, hogy megtanulja a diskurzust, hogy érdekeiért kiálljon. A média által sugallt magatartások azután a társadalom felső rétegeiből leszivárognak a társadalom alsó rétegeibe, hiszen, ha az “elit” körében elfogadott, akkor az bizonyára helyes viselkedés gondolják az alsóbb csoportok. Így el egy alacsony értékű és színvonalú társadalmi kultúrához, amelyben az oktatási intézmények nem igazán képesek változtatni, a további szocializációs intézmények szintén nem képesek, vagy inkább még tovább rontanak a helyzeten, erősítik ezt az nihilista állapotot. Végig gondolva Habermas okfejtéseit, arra a következtetésre juthatunk, hogy a kultúra egy részének ilyen módon történő felhasználása, valószínűleg átcsúszhat az egyéni kompetencia területére. Habermas gondolatai még egy következtetésre sarkalhatják a döntéshozókat. Abból az elidegenedési folyamatból kiindulva, amelyben a diskurzus közösséget építő erejének elvesztésére számíthatunk, amelyben eltűnik a beszélgetések eredeti célja, és helyét a pénzszerzés, a mimikri, és más egyéb módok veszik át, ellenkező hatás nélkül a társadalom szellemi színvonalának további devalválódására kell következtetnünk. Ha a kultúra szabadidős elsajátítása atomizálódik, és valljuk be bizonyos formák esetében ez reális valóság, akkor másokat, amelyek viszont a testületi szellemhez, a közösségi identitás kialakulásához, fenntartásához és fejlődéséhez hozzájárulnak, preferálni és támogatni kell a társadalomnak.

Meggyőződésem, hogy az általam kínált módszer felkeltheti a fiatalok érdeklődését a társadalmak iránt, hiszen ebben a szisztémában nem az intézmény megnevezése, vagy létrejöttének megtörténte a fontos, hanem annak elsajátítása, hogyan vált az ember társadalmivá, hogyan, milyen folyamatok eredményezték a társadalom intézményrendszerének kialakulását.

Bemutatható, hogy az általános és a regionális folyamatok hogyan kapcsolódnak egymáshoz, milyen azonosságok és különbözőségek jellemzik a multikultúrájú Európát.

Illusztrálható az egyes intézmények kialakulásának történelmi társadalmi környezete, annak jogrendszerben, erkölcsi rendszerben történő megtestesülése.

Egy-egy konkrét társadalom esetében megmutathatók azok a kulturális univerzálék, amelyek az adott társadalomhoz kötődnek (nyelv, vallás, művészet, jog,), és nem csak megmutathatók, hanem változásukban, fejlődésükben ábrázolhatók. Természetesen, ha a kulturális univerzálékat használjuk, mivel tudvalévő, hogy ezek a fogalmak a kulturális antropológia fogalomrendszeréből kerültek át a szociológiába, és arra szolgáltak, hogy különböző társadalmakat összehasonlíthatóvá tegyenek, itt is alkalmazhatók. Ezek a fogalmak leíró és nem minősítő fogalmak, tehát fel sem merülhet a veszélye annak, hogy etnocentrikus tudást alakítsunk ki a gyerekek körében.

Egyéni feladatok adhatók a tanulóknak, amely jobban köthető érdeklődésükhöz, mint ha csak a hagyományos forrásokból dolgoznánk. Mindenki maga választhatna az adott korhoz egy-egy területet (építészet, zene, irodalom, népszokás, helytörténet, stb.) amelyet bemutat, a maga választotta eszközön.

Ezzel a módszerrel úgy alakíthatók és sajátíttathatók el az állampolgári kötelezettségek és jogok, hogy érthetővé válnak a miértek is, amelyek a gyermekek én-állapotát leginkább jellemzik, úgymint, spontaneitás, kreativitás, kíváncsiság, érzelmek, valamint azok kifejezése, az irigység, és a manipulálás.

Élvezetessé, és a gyereke részére új élmények nyújtásával gazdagabbá tehetjük a társadalomismeret tanítását, és nem degradáljuk a tárgyat a történelem segédtudományává, rosszabb esetben történelemórákat, elmaradt tananyagok pótlására fordítható idővé. Arra használjuk, aminek a tudományt művelők szánták, az egyén szocializációját, politikai állampolgárrá, sőt mondhatnánk azt is, hogy tudatos állampolgárrá válását szolgáló lehetőségnek. Könnyebben lehet beszélgetni ezen a módon a társadalmi jelenségekről, mint sokféle szentenciát, szabályt használó rigid oktatással előírásokkal, szabályokkal, törvényekkel bombázni a diákokat. Abban lehetünk érdekeltek, hogy megértse állampolgárságának elveit, nem a törvényekre van szükségük, hanem arra, hogy el tudják helyezni magukat a társadalomban, és értelmezni tudják társadalmi státusaikat és társadalmi szerepeiket. Szükség esetén úgyis szakembertől kérnek segítséget, de ha kifejlődik a társadalmi együttélés szabályait elfogadó interiorizált értékrendjük, normakövető, de a helyzetet adekvát módon értelmező és arra adekvát választ adni képes személyiségük, önálló belülről irányított emberekké neveljük, szocializáljuk őket, akkor ez a tantárgy is képes lesz teljesíteni azokat az elvárásokat, amelyért bekerült a tantárgyi struktúrába.

Budapest, 2007.10.17.

Mucsi József PhD jelölt

szociológus