Az Új Pedagógiai Szemle 2002. januári számában Vári Péter és munkatársai tollából cikk jelent meg a PISA 2000 (Programme for International Student Assessment) című nemzetközi kutatás eredményeiről, melyet 32 ország több mint kétszázhatvanötezer 15 éves tanulójával végeztek el. Hazánkat 4200 fő képviselte. Az OECD által szervezett összehasonlító vizsgálat adatai mindnyájunk számára súlyos figyelmeztetéseket tartalmaznak. Például a matematikát illetően minden korábbi, hasonló kutatásban a legjobbak közé sorolták gyerekeink teljesítményét, most az átlag alatti szintet értük el, az olvasásban pedig kifejezetten a sereghajtók között a helyünk a lengyelekkel, a görögökkel és a portugálokkal egy csoportban. (A sor legvégén Mexikó és Brazília található.)

Vigaszt jelenthet, hogy a természettudományos ismeretekben elértük az átlagos szintet. Az olvasásértést jellemző adatok szerint az OECD országok tanulóinak átlagosan 10%-a érte el a legmagasabb (5-ös szint) teljesítményt, Magyarországon ez csupán a tanulók 5 százalékáról mondható el. A mindennapi életben való boldoguláshoz szükséges 3-as szintet az OECD országok diákjainak 60 százaléka teljesítette, itthon ez mindössze 52%-nak sikerült. *(lásd PISA jelentés)

Miközben a nehezen olvasók és a funkcionális analfabéták aránya a legjobban teljesítő országokban (Finnország és Korea) 6-7%, addig ez hazánkban az érintett korosztály csaknem negyedére (23%) jellemző. (Terestyéni Tamás néhány évvel korábban a magyar felnőtt népesség 20-25 százalékáról vélte a funkcionális analfabetizmus valamilyen mértékét.) Íme közben csaknem egy évtized telt el, ma sokkal többen kerülnek a közép- és felsőoktatásba, mint 10-15 évvel korábban, s mi mégis makacsul -gondoskodunk az utánpótlás-megszervezéséről. A jelenség sajnos jól magyarázható, hiszen minden hasonló kutatás a szülői háttér (iskolázottság, beszédstílus, attitűdök stb.) meghatározó erejét tartja a legfontosabb független változónak.**(lásd PISA jelentés)

A probléma az, vajon az egyes egyedek milyen módon képesek részt venni a társadalom tevékenységében, milyen ismeretek, úgynevezett kulturális tőkék elsajátítása szükséges a rendszerbe történő integrációhoz, továbbá milyen ismeretekkel kell rendelkeznie az egyénnek ahhoz, hogy a társadalom tevékenységének ne csak “elszenvedője “ legyen, hanem abban aktívan vehessen részt. Legyen képes felhasználni a társadalom nyújtotta feltétel rendszert saját céljai, érdeke megvalósításában, továbbá maga is aktívan legyen képes befolyást gyakorolni a társadalom folyamataira.

A tradicionális és az innovációs kultúra kölcsönhatása együttesen jellemzik napjaink társadalmát, ám az úgynevezett kulturális tőke esetében is megfigyelhetjük, hogy az nem egyenletesen oszlik el a különböző társadalmi csoportokban. Ez az egyenetlen eloszlás pedig annak határait jelöli ki, hogy az adott egyén mennyire képes élete megvalósításában azokat alkalmazni.

Azt, hogy ki milyen módon részesedik a kulturális tőkéből alapvetően a társadalmi csoporthoz való tartozása határozza meg. Ebben kimagasló jelentőséggel bír az oktatási intézményrendszer. Az oktatási tevékenység ugyan folyamatosan zajlik, mégis fennmarad Magyarországon is, mégha alacsony szinten is, az analfabétizmus, és egyre növekszik a funkcionális analfabetizmus. Gondoljunk arra a vizsgálatra, amely a magyar diákok szövegértését vizsgálta és nagyon lehangoló eredményt mutatott.

Nem egyszerű azok dolga, akik definiálni kívánják a “funkcionális analfabetizmus“-t, meg kívánják fogalmazni milyen összetevőket, kell a kategória alatt érteni, mely területein a társadalmi életnek jelenthet az egyén számára problémát, milyen feladatok azok, amelyeket fel kell vállalni a társadalomnak annak érdekében, hogy a jelenség ne legyen gátja a társadalmi érvényesülésnek, tágabb értelemben a társadalmi fejlődésnek.

A tudomány által leginkább elfogadott definíció szerint “a funkcionális analfabetizmus” olyan műveltségi állapot, amelyben az írni, olvasni tudás képességeinek megszerzett színvonala egyre kevésbé alkalmas arra, hogy új információkat fogadjon be az egyén, továbbá alkalmas legyen azok közlésére, az új tudás megszerzésére, feldolgozására és kezelésére, valamint személyközi interakciók lebonyolítására. Úgy véljük, az egyén egyre nehezebben képes a társadalmi integrációra, a társadalmi folyamatokban való részvételre, bizonyos társadalmi csoportok kiszorulhatnak a társadalmi kommunikáció, a társadalmi érdekérvényesítés demokratikus rendszeréből, ezek a csoportok egyre nagyobb mértékben kerülhetnek ebbe a helyzetbe, hiszen a Gutenberg galaxisból ráléptünk az informatikai szupersztrádára. Ebből következően újabb és újabb társadalmi szükségletek jelentkeznek, amelyeknek az egyén, a társadalom egyre szélesebb csoportjai egyre nehezebben felelnek majd meg. Ez pedig hosszabb távon olyan szubkulturális csoportok megjelenését indukálhatja, amelyekre az lesz a jellemző, hogy saját csoportkultúrájukat, értékeiket, viselkedésmódjukat fogják szembeállítani a társadalomban általánosan elfogadottakkal, és annak érvényre jutását akarják elérni azokkal az eszközökkel, amelyekkel politikai kultúrájuk szerint rendelkeznek. Ki ne figyelné egyre nagyobb aggodalommal és/vagy irigységgel a fiatalok mobil és internetthasználatát, és ne kérné számon a klasszikus olvasás kiszorulását. De legyünk tekintettel a kultúra funkcióira, identitás és modernitás, tradíció és innováció, így együtt.

Ebben a dichotómában kell eredményesen előrelépnünk nekünk is, az iskoláknak is, a pedagógusnak és diáknak egyaránt.

A magyar munkaerő alacsony ára egyik okaként azt említik a gazdasági szakemberek, hogy nem rendelkezünk a kommunikáció, a tudás olyan minőségével, mint ami a nyugat -európai régió munkásaira jellemző.

Azt is állítják, hogy a történelmi fejlődés során lemaradt régiók csak a munkakultúra és a társadalmi élet kultúrájának képességével emelkedhetnek fel a megfelelő színvonalra. Tehát nem csak szaktudás, hanem annál sokkal több az, amivel a felnövekvő generációt útjára kell bocsátanunk, a munkakultúra magas színvonalával, ennek részeként a funkcionális megfelelés és használat képességével.

A társadalom egésze azonban csak akkor tartja hasznosnak a társadalmi változást, fejlődést, amennyiben személyes érintettségét érzi, azaz saját sorsának jobbulásával, pozitív irányú változásával méri. Ebben az értelemben csak a pragmatikus elemeket méltányolja. Tehát nem tehetjük meg, hogy bizonyos, - mint korábban már jeleztem-, egyre szélesebb társadalmi csoportokat leszorítunk az érvényesülés mezsgyéjére, a tudásuk funkcionális használatára nem készítjük fel őket, és valahol a sztráda mellett gyalog hagyjuk őket, Majakovszkij szerint “ rakéták közt szekerekkel elveszel”.

A jól vagy rosszul működő iskolarendszer feladata lenne elsajátíttatni az emberekkel azt a kultúrát, amely a társadalomban funkcionális megfelelést biztosit az egyén számára. Ennek egyik fontos elemére, a kommunikációra koncentrálunk a továbbiakban.

Basil Bernstein írja, hogy a társadalmi kommunikációban két fajta kódrendszer használatos. Az elsőt úgy hívja, hogy univerzális kód, amely a közlési helyzettől függetlenül bárki számára érthetővé teszik a kommunikációs tartalmakat. Erre a nyelvre szocializál az iskola. A második a korlátozott kód, amely a beszédhelyzetekhez kötött, a helyzet adta támpontok nélkül ez a beszéd nem vagy nehezen értelmezhető mások számára. Erre a nyelvre szocializál a család általában.

A társadalomban való aktív részvételhez az általános kód szükségeltetik, amelynek egy része megvan az egyén tudatstruktúrájában, de nem használatos, más részüket pedig, amelyek a társadalom fejlődése során születnek, később kell elsajátítania. Tehát sokakkal ellentétben én nem azt állítom, hogy nem rendelkezik ezekkel a tudásokkal az egyén, hanem azt hogy ezek a tudások nagy része a tudat struktúra rejtett, “pókhálós“ helyein helyezkednek el, ebből következik, hogy másként mozgósíthatók, más módszerekkel aktivizálhatók, le kell porolni őket.

Így tehát különbséget kell tennünk a már megszerzett, de nem használt általános kódok és a még megszerzésre váró kódok kezelése között. Míg az első a felfrissítés a használat, a másik az oktatás során kerül aktivizálható állapotba.

Nagyon fontos annak felderítése, hogy milyen motivációkra építhetjük a funkcionális analfabetizmus megszüntetésében az egyének részvételét, természetesen az egyének sajátos motivációi ezek.

A megoldásra egy rövidebb és egy hosszabb távú cél megfogalmazása kínálkozik. A rövidebb alatt azon ismeretek előhívását véljük, amelyek már megvannak. Erre kitűnő lehetőség kínálkozik kommunikációs tréningekkel, munka-erőpiaci tréningekkel, esetleg a médiákban használatos nyelvezet közérthetőbbé tételével, bizonyos információk felhasználásának magyarázataival oldhatók meg. Igaz lehet némiképp változtatva Arany János ars poeticája, a népről a népnek a nép nyelvén. Csak itt most az információk arra a tudásra vonatkozzanak, amire szüksége van az egyénnek, tanulja meg hogyan tudja használni azokat, de csak olyan nyelvi kódok segítségével közvetítsük az információt, amely számára lehetővé teszi az elsajátítást.

A hosszabb távú cél a fejlődés irányait szem előtt tartva olyan speciális ismeretek biztosítása, amelyekkel saját munkaerő-piaci kondícióit javíthatja az egyén. Itt nem elsősorban szakmai képzésre gondolok, hanem az azon túli dolgokra is

A szociológiai kutatások nagy segítséget nyújtanak annak meghatározásában, hogy mely társadalmi csoportok veszélyeztetettek leginkább a funkcionális analfabetizmus által. Ebbe a körbe tartoznak az alacsony iskolázottságú egyének, a társadalmi foglalkoztatási hierarchia alsóbb régióiban dolgozók, az alacsony jövedelműek, akik a tudás megszerzésére nem tudnak kellő anyagiakat fordítani, az alacsony kulturális erőforrással rendelkező településen élők, az alacsony kulturális felszereltségű iskolákba járók. Veszélyeztetettek az idősebb korosztályhoz tartózók nagy százalékban, és a társadalom lecsúszott vagy lecsúszásban lévő rétegei, akik már a meglévő tudásuk reprodukciójára sem vállalkoznak. Hasonló helyzetbe kerülhetnek a munkanélküliek, de a társadalom perifériájára szorultak is. Ebből következik, hogy minek utána a társadalom nagy hányada van kitéve ennek a kellemetlen hatásnak, az eredményes megoldás is csak társadalmi összefogással, az állam szerepvállalásával születhet.

Ebben a szakképző iskolák is jelentős mértékben részt kell vegyenek. Erre alkalmas eszközökkel, személyekkel rendelkeznek. Nem célunk itt didaktikai módszereket bemutatni, hanem arra az egyszerű elvre szorítkoznánk, hogy a pedagógiai munka eredményességének legfontosabb mutatója az, mennyit értettek meg a diákok az ismeretekből, hová jutottak el, és főként merre indulnak, vagy indulhatnak el a megszerzett tudás birtokában. Milyen alapokon nyugszik a társadalmi identitásuk és milyen innovációs tőkét sajátítottak el. Ez lesz mércéje társadalmi integrációjuknak, és egyéni sikereiknek is.

Úgy gondoljuk, a funkcionális analfabétizmus elleni küzdelem célja és értelme ez lehet.

Rövid összefoglalásként elmondhatjuk tehát, hogy a funkcionális analfabétizmus bár egyéni deviancia, nagyságrendje miatt mégis társadalmi jelenséggel állunk szemben. Mint minden társadalmi jelenség esetében az egyén itt sem tud megfelelő stratégiát alkalmazni, mert a jelenség érzékelése csak alkalomszerű részéről, (nem tud kitölteni egy csekket, egy adatlapot, vagy nem tud üzembe helyezni egy készüléket használati utasítás alapján) és mert nem rendelkezik azokkal az eszközökkel sem, amelyekkel a probléma kezelhető. Társadalmi jelenségként kell azért is értelmezzük, mert következményei a társadalmi élet szinte valamennyi szférájában káros következményekkel jár, aminek hatásai lehet hogy ma még nem súlyosak, de a későbbiek során beláthatatlanokká válhatnak

A konkrét megvalósítás során pedig felhasználhatók azok a szociológiai kutatások, amelyek szép számmal találhatók, az iskolázottságról, a tudásról szóló, vagy az életmód témában megfogalmazottak nagyban támpontjai lehetnek egy ilyen megismerő tevékenységnek.

Össze kell tehát fogni a megismerésben, a megoldási módok kimunkálásában, azok végrehajtásában a tudománynak, az állami szerveknek, társadalmi és civilszervezeteknek, és fel kell ismertetni az egyénekkel a tudás fontosságát, a motivációs bázisukban az egyéni érdekek felől közelítve. A sok egyéni érdek adja majd az eredményt.

Budapest, 2006. augusztus 29.

(DRS. Mucsi József ) szociológus