"Úgy tűnik számomra, hogy az a hit, ami mind a mai napig megmaradt a hadseregben, és ami szuverén módon kormányozza, nem más, mint a BECSÜLET... A becsület szó, mely a politika magas intézői számára gyakran üres kijelentés, a katona számára iszonyatos valósággá válik; azt, amit az egyik könnyedén vagy éppen hitszegően mond ki, a másik vérével írja a csatamező porába, és ez az, amiért mindenkinek, mindenek felett tisztelnie kell…”

A becsületes magatartást nem pusztán "erkölcsi eszmények" váltják ki, hanem bizonyos kényszer is, amit a közösség céljai megvalósításáért és működésének biztosításáért tagjaival szemben alkalmaz. A kényszer lehet formális, tehát jogszabályban rögzített szankció és informális, azaz erkölcsi elítélés, megvetés.

A katonai erények tagadásában a liberalizmus elveitől nem függetlenül, mindenesetre annál a lényegesen erősebben hat az utóbbi fél évszázadban végbemenő társadalmi változásokkal feltartóztathatatlanul együtt járó értékváltozás, melyben a közösségi értékek helyébe az individualista értékek lépnek, a társadalom ugyan megváltozott, de a háború megmaradt annak a pusztító, brutális, kegyetlen emberi tevékenységnek, ami a történelem folyamán mindig is volt. Ezt figyelmen kívül hagyni csak úgy lehet, ha valaki nem ismeri a katonai szakmát, a háborút és a hadtörténetet.³

A fenti idézetek bemutatják azokat a különlegességeket, amelyek a katonai hívatást folytatók mindennapjait jellemzik, és azokat a tulajdonságokat, amelyek a hívatás gyakorlásához szükségesek. Ezek a jellemzők nem pusztán vele született képességei a katonának, mert a genetikus képességek megléte véleményünk szerint csak a lehetőségét adják meg a képességek kifejlődésének, annak tartalma és megvalósulása a szocializáció folyamatában következik be. Így van ez a katonai hívatás esetében is. Samuel P. Huntington megfogalmazása szerint “… Valamely hívatásnak, mint különleges típusú elhívatottságnak a megkülönböztető vonása a szaktudás, a felelősség és a testületi jelleg…”. Ennek a hivatástudatnak az elemei egységes egészet alkotva adják meg azt a minőséget, amely szerint a hívatásos katonát, mint a hivatásrend alanyát definiáljuk. Minden egyes elem kialakítása tudatos soktényezős tevékenységet igényel, amelyben az iskolarendszerű képzés mellett nagy szerepet játszanak a tudásátadás más intézményei. Vannak elemek, amelyek csak a szervezet tagjaira érvényesek, és vannak olyanok, amelyek a társadalom más csoportjai esetében is kompatibilisek. Ha a hivatásosok társadalmi pozícióját meg kívánnánk határozni, akkor azt emelhetnénk ki, hogy a társadalom szerves részeként, elkülönült entitást jelent a tisztikar. A társadalom részeként a politikai rendszer egyik alrendszere, célját, alkalmazását, fegyverzetét és alkalmazását a politika határozza meg, de az ennek megfelelő egységes szervezet kialakítása véleményünk szerint olyan szakmai kérdés, amiben a társadalom nem szólhat bele. Erre a szaktudásra készül fel a hívatásos katona elsősorban. A másik tényező az a speciális felelősség, amelyet a fegyveres erőszak alkalmazójától vár el a társadalom. Ez a felelősség nem öncélú, hanem fegyelmezettségen, magas fokú erkölcsi értékeken nyugvó megbízhatóság, amely garantálja a felelősségteljes szolgáltatás megbízható és szakszerű végzését, amikor, és ahányszor a társadalom ezt kéri. Szerencsére napjainkban a szolgáltatás nyújtása elég ritkán válik szükségessé, de akkorra rendelkezésre kell állni a megfelelő színvonalon. Ez a rendelkezésre állás azonban nem egy passzív készenlét, hanem egy folyamatos aktív felkészülés kell legyen. Enélkül a felelősség nem ér semmit. Nagy felelősségtudattal is lehet hatalmas károkat okozni, ha a szaktudás nem áll rendelkezésre. A társadalomnak az anyagi ráfordításokat erre az aktív rendelkezésre állásra kell biztosítani. Később még az indoklásoknál visszatérünk a magyarázatokra, itt elégedjünk meg azzal, hogy a világ, a tudomány és a technika, a harci cselekmények olyan gyorstempóban változnak, ami folyamatos felkészülést igényelnek annak érdekében, hogy a helyzetek, és a kezelésükhöz szükséges tudás szinkronban legyenek. Így érthető a folyamatos képzés szükségessége. A feladatok végrehajtása napjainkra nem csak a szakmai tudás magas fokát igénylik, hanem a harctevékenységek kiterjedtsége, bonyolultsága és intenzitásának gyors változásai feltétlen bizalmat igényelnek. Ez a bizalom az alapja az eredményes végrehajtásnak, amelynek során az egymással együttműködésben tevékenykedők a döntések meghozatalához szükséges információkkal nem rendelkeznek, egymástól térben elkülönülnek, mégis feltétel nélkül alávetik magukat a parancsnok utasításainak. Ez nem a szankcióktól való félelem miatt működik, hanem annak a biztos tudásában, hogy a parancsnok szintén rendelkezi a szaktudással, amelyet együtt vagy azonos iskolában sajátítottak el, és főként rendelkezik azokkal a jellembeli, erkölcsi értékekkel, amelyek a döntését áthatják. Ez a kölcsönös bizalom, az odatartozás, az azonosság az értékekben, az elvekben, a magatartásban jelenti azt a különleges valamit, amit általában testületi szellemnek hívunk. Ez nem elsősorban a formális szolidaritáson, hanem a mély emberi kapcsolatokon, a személyes sorstársi, vagy bajtársi érzéseken alapul. Ez a része nem elsősorban az iskolarendszerű képzés hatására alakul ki, nem csak a formális, tudatos tevékenység territóriuma, hanem a mindennapi együttlét, egymásrautaltság, egyet- és együttérzésből fakadó mély szolidaritás, amelynek kialakulásában katonai életmódnak is része van. A szocializáció tehát pont ezt jelentheti, hogy a katonai képzőintézményekben a reszocializáció révén a személyiségstruktúra részévé váljon a katonai életmód és életvitel párhuzamosan a speciális tudás elsajátításával, mert csak a katonai életmód alkalmas arra, hogy biztosítsa az állandó rendelkezésre állást, tudásban, hívatás tudatban, hogy a kötelezettségek ne váljanak az egyéni boldogulás gátjaivá. A tevékenysége tehát a nyilvánosság előtt zajlik, céljának meghatározása, feladatainak meghatározása és a működésének anyagi forrásai és azok felhasználása a társadalomra tartozik, a szervezet egyéb dolgainak a korlátozott nyilvánosság követelményeinek kell megfelelnie. Hívatásos tagjainak élete is a nyilvánosságban valósul meg, úgy mint a társadalom egyik tagja, de a speciális képességeket feltételezve korlátozott nyilvánosságot kell biztosítani számára.

Ez a katonai életmód azonban nem jelent totális elkülönülést, hanem egy olyan különös elkülönülést, melyet a reprezentatív nyilvánosságként nevez Habermas: “…a közbirtok nyilvános, publica; a kút, a piactér közös használatra nyilvánosan hozzáférhető, loci communes, loci publici. Ezzel a ’közössel’, amelytől nyelvtörténetileg egyenes vonal vezet a közjó felé (common wealth, public wealth), áll szemben a ’különös’, a különös arra vonatkozott, aki különös jogokkal, védettségekkel és privilégiumokkal volt felruházva…”.

Amikor tehát vizsgálat alá vonjuk a szabadidő szerepét a hívatásos katonák műveltségének alakulásában, akkor a szerepét mindenképpen ennek a “különös közös”-nek a kialakítása szempontjából kell vizsgálnunk. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a a feladat ennek a különösnek a létrehozása mint szervezet, és ebben a különös kultúrában biztonsággal résztvevő egyén kialakítása. A szakmai képességek kialakítása iskolarendszerű képzést igényel, az értékek és a testületi szellem kialakításában és folyamatos fenntartásában azonban mással nem helyettesíthető feladatai vannak a szabadidős művelődésnek. Ez nem a feleslegessé vált idő ellötyögése, hanem a szabaddá vált idő olyan kihasználása, amely a hadsereg érdekében a céljainak megvalósulását szolgálva zajlik. A mai multikulturális világban a lehetőségek a piacon széleskörűek, a szabadidő szolgáltatásainknak ezzel versenyre kell kelljenek, ez jelentős anyagiakat igényel a szervezettől. Ez azonban nem költés, hanem a humánerőforrásba történő befektetés, amelynek a megtérülése nem látható, nem mérhető sem darabra, sem más látható mércével, csakis az egymásért érzett felelősség, az egymásért való odaadás minőségén.

Ha ezek a különös képességek nem találhatók meg a hadseregben, ha törzsmagját képező hívatásosok nem rendelkeznek ezekkel a különös tulajdonságokkal, akkor a hadsereg nem lesz más csak zsoldos hadsereg, és az erőszak alkalmazása, vagy a szerződéses állomány esetében kezelése ugyan szakszerű lesz, de a felelősség fog eltűnni. Azt gondolom, mindenki elfogadja, hogy Vietnamban a My Lay-i tömegmészárláskor minden szakszerűen történt, minden tényező rendelkezésre állt az erőszak alkalmazásához és kezeléséhez, csak a felelősség, és az erkölcsi értékek hiányoztak a végrehajtóknál.

Tehát az elkülönülés ebben az értelmezésben indokolt, és ha ezt a teljes életmódbeli elkülönülést figyelembe vesszük, tudomásul kell venni a intézményesült elkülönüléseket, mint reprezentatív nyilvánosság “...a nemes viselkedés kódexéhez van kötve.” “… Ez a kései középkorban az udvari erényrendszerben kristályosodik ki, az arisztotelészi fő erények keresztényiesített formájában, amely a heroikust lovagiassá, úrivá tompítja. Jellemző módon a fizikai tényező ezen erények egyikében sem veszti el teljesen a jelentőségét - mert az erényt meg kell testesíteni, nyilvánosan kell ábrázolni. Ez a reprezentáció kivált a lovagi tornánál, a lovagi bajvívás másánál jut érvényre, társadalmi státuszt jelez, a lovagi viselkedési norma minden úr számára, a királytól kezdve egészen az utolsó félparaszti lovagig közös norma, nem meghatározott helyeken és meghatározott alkalmakkor, mintegy a nyilvánosságon belül orientálja őket, hanem mindig és mindenhol, ahol csak úri jogaik gyakorlása során reprezentálnak. A környezet mindig hozzátartozik a nyilvánossághoz, és mégis ki van zárva belőle.”. Huntington végig követi korábban már idézett művében a professzionális hadsereg tisztikara kialakulásának történetét, és ez megegyezik Habermas elgondolásával, és magam is osztom ezt a véleményt.

Nem vizsgálható másként a téma, csak abban az értelemben, ha megfogalmazzuk azokat a kondíciókat, amelyek a magyar önálló haderő létrejöttétől kezdve jellemzik a hívatásos állomány jellemzőit, ez pedig a Huntington által bemutatott porosz típust követi, tehát a tiszti hívatás jellemzői megfelelnek a porosz tiszt jellemzőinek, de az európai hadseregek jellemzőinek egyaránt. Ez a helyzet jellemzi az ötvenes évek közepéig, végéig. Az értékrend az individuális értékrenden alapul, amely csak abban az értelemben kollektív, hogy egy hívatás csoportot jellemez. Ötvenes évektől a kilencvenes évek elejéig egy más típusú értékrend alakul ki, ahol a szélsőséges individualista, dzsentrista értékek mellett eltűnik ez a fajta szubjektív individualista felelősség, helyébe a kollektív felelősség lép, amely nem elsősorban az összetartozás, hanem a kollektív kiszolgáltatottság, és függőségen alapul. Természetesen menet közben itt is jelentős változások állnak be, és valamilyen módon erősödik az egyén felelőssége.

Napjainkban azt kell megfogalmazzuk milyen hívatásos állományt akarunk.

Ennek megfelelően kell megalkotni a felkészítés intézményrendszerét, és a megvalósítást így kell megszerveztni.

Egy szociális egységben, amilyen a hadsereg is, bármilyen kicsi legyen is az, a társadalmi érintkezések rendkívül összetettek, így meghatározóak a társadalmi viselkedés modelljének tartalmát, struktúráját és folyamatait illetően. Kis és nagy közösségek egymástól eltérő módon épülnek fel, belső mûködésük különbözik. A kis közösségek esetében eléggé korlátozott számú népességgel kell számolnunk, valamint azzal a ténnyel, hogy a rendszer tagjait háromdimenziós kötelék tartja össze: jól elkülöníthető központja, illetve egy többé-kevésbé meghatározható perifériája van. A legtöbb ember ismeri egymást. Az ilyen közelség lehetővé teszi egymás szociális hátterének, személyiségének, történetének és viselkedésének aprólékos ismeretét. A gazdag szocio-kultúrális kontextus befolyásolja azt a módot, ahogyan a közösség tagjai a megszokott jelenségeket vagy viselkedésformákat preferálja vagy az attól való eltéréseket kezeli. Sőt ez lehetővé teszi számukra, hogy kötetlen büntetésekkel szabályozzák a devianciát, mint jelenséget.

Mivel a jogi és erkölcsi normák tekintetében a társadalomban nincsenek egységes értékek, a különböző osztályok és rétegek kisebb-nagyobb mértékben különböző normákat fogadnak el. Ezeknek az értékkonfliktusoknak a következménye az, hogy ugyanaz a viselkedés hol deviánsnak minősül, hol nem.

A hadsereg ebben az értelemben olyan kisebb szociális egység, amely a védelmi funkciók teljesítésére jött létre, ugyan a nagy szociális egységnek a magyar társadalomnak egy alrendszere, ám benne jól elkülöníthető elemként funkcionál. A társadalmi érintkezések rendkívül összetettek benne, így meghatározóak a társadalmi viselkedés modelljének tartalmát, struktúráját és folyamatait illetően. Korlátozott számú népessége, jelenlegi 35.000 fős létszáma tovább differenciálódik, egyik nagy állománycsoportja a hívatásos állomány, a tisztek és a tiszthelyettesek, másik csoportja a szerződésesek, akik vagy fegyveresek, vagy civilek, de csak meghatározott ideig vállalnak szerepet e rendszer működésében. A kategóriák elkülönülő jellemzőkkel bírnak, melyekről a későbbiekben részletesen szólunk.

A háromdimenziós rendszer elkülönülten jelentkezik, ugyan is a haderő rendelkezik saját központtal, amely szakmai katonai működését irányítja, ez a honvéd vezérkar, perifériáján a végrehajtó csapatok vannak (ez nem pejoratív jelző, hanem a központtól való távolságot mutatja). A hívatásos katonák, akik a hadsereg folytonosságának hordozói, egyrészt személyesen ismerik egymást, tudatában vannak a másik szociális hátterével, személyiségével, történetének és viselkedésének aprólékos részleteivel, másrészt ismerik azt a speciális kultúrát, amely minden katona személyiségének részévé válik a pályaszocializációban, melynek során kialakul a hivatástudat, amely mint különleges típusú elhivatottságság magában foglalja a intellektuális szaktudást, a felelősség érzetet és a testületi szellemet. A szerződéses állomány úgy tekinthető, mint aki átmeneti időszakban részt vesz a hadsereg feladatainak végrehajtásában, de munkája nem igényeli az előzőekben leírt jellemzőket.

Ebből következően a hivatásgyakorlás eltérő módja eltérő tudásokat feltételez a hívatásosoktól és a szerződésesektől. Így már indokolttá válik a szervezeti felkészítés elválasztása is, akár a szervezett iskolarendszerű felkészítést, akár a szabadidő felhasználást vizsgáljuk.

Ez a gazdag szocio-kultúrális kontextus befolyásolja azt a módot, ahogyan a közösség tagjai a megszokott jelenségeket vagy viselkedésformákat preferálják vagy az attól való eltéréseket, kezelik. Sőt ez lehetővé teszi számukra, hogy kötetlen büntetésekkel szabályozzák a devianciát, mint jelenséget. A hadsereg ennek megfelelően kialakítja szabályrendszerét, amely a katonai etikával egyetemben befolyásolja, meghatározza életét, az eltéréseket pedig szankcionálja. Hogy mi tartozik a szankcionálandó viselkedés körébe, az-az mit minősít deviáns viselkedéssé a hadsereg, az sokféle tényező együtthatásának eredménye. Azok körét, hogy kikre vonatkoznak ezek a szabályok szintén a hadsereg határozza meg.

A kultúra elsajátítása, annak mennyiségi és minőségi szintje határozza meg a hadsereg színvonalát, amely elsősorban az állandó állomány megnyilvánulásaiban, a társadalmi nyilvánosságon keresztül válik a társadalom számára láthatóvá, természetesen ez a nyilvánosság korlátozott nyilvánosság.

A kulturális képességek elsajátítása természetesen anyagi erőforrásokat igényel, és ha azt elfogadjuk, hogy a hadsereg nem önmagáért van, hanem társadalmi funkciókat teljesít, akkor látnunk kell, hogy a finanszírozást is a társadalomnak kell vállalnia.

Ha elfogadjuk azt az állítást, hogy a hívatás egy életre szól, akkor a tanulásnak is ezt kell követnie, mert ellenkező esetben nem egyéni meg nem felelésekről beszélhetünk, hanem egy szervezeti alrendszer alkalmatlanságáról a társadalom funkciók teljesítésére.

Azon nyilvánvalóan sokat lehetne vitatkozni, mint ahogy már ezt mások már meg is tették, hogy ez a kultúraelsajátítás milyen mértékben és milyen intézményi környezetben történjen. Mi úgy véljük, hogy a kultúra elsajátításban elsődleges szerepe a szervezett iskolarendszernek van, azonban a felkészítést szociális tanulásként felfogva, a teljes hadseregi intézményrendszer hatásmechanizmusát is számításba vesszük. Ezzel azt is előrevetítjük, hogy a hívatásra való felkészülés és a hívatásossá válás szempontjából egyenrangú ágensként kezeljük a szervezeti tanulást és a szabadidős tanulást is.

Ha a szabadidőről bizonyítható, hogy nem ráérő idő, hanem a szociális tanulás szempontjából is hasznosítható idő, akkor el kell fogadjuk ezen intézmények működtetésének szükségszerűségét is. Ha a hadsereg hívatásos tagjait nem csak individuumokként értelmezzük, hanem mint a professzionális bürokrácia részének, akkor nem tehetünk bizonyos kérdéseket egyéni választás tárgyává, mert az a szervezeti kultúrát veszélyeztetné. Így szükséges a szabadidős kultúra bizonyos elemeit az életmód részeként kezelni, és annak eldöntését, hogy melyik időszakban milyen tartalmakról, milyen szervezeti keretek között , milyen módon megvalósuló tevékenységről van szó a felelős vezetőknek kell dönteni.

Napjaink divat terminus technikusa az élethosszig tartó tanulás, ebből fakadóan néhány kérdés tisztázásra szorul:

Vajon csak napjainkban tanul az ember egész életében, vagy a korábbi korokban is egész életében tanult, és napjainkban csak a tartalom, forma és szervezeti és időkeretekben történt módosulás

Kimutatható-e összefüggés az egyén társadalomba való bekapcsolódása, alkalmazkodása, evolúciója valamint a tanulása, megszerzett tudása között? A társadalmak differenciálódása során az egyén és a társadalom sok tudást hoz létre, halmoz fel, sajátít el. Milyen szerepet töltenek be ezek a felhalmozott objektivációk az egyén a csoport, a mikro- és makrotársadalom fennmaradása és ugyanezek evolúciója szempontjából.

Milyen módon rendezi be maga számára a világot az ember, milyen válaszokat ad a fizikai, lelki, metafizikai társadalmi dzsungeleinek kihívásaira. Hogyan tanulja meg a világot, hogyan sajátítja el a világot, és hogyan alkotja azt újra annak érdekében, hogy otthon legyen benne.

Hipotézisünk szerint megállapítható és igazolható, hogy az ember megmaradása-fennmaradása érdekében tanul, illetve tanulása révén marad fenn a világban, és ugyanezért a létrehozott tudást összegyűjti, rendszerezi, és továbbadható formában tárolja azokat. Ebből a kincsestárból, kultúrából adja tovább a szükséges mértékben és mennyiségben azokat a társadalom szereplői részére szervezett és nem szervezettszerű formákban, amit szűkebb értelemben oktatási-tanulási, tágabb értelemben szocializációs folyamatnak szokás nevezni. Hogy a továbbadás ne esetleges legyen, ezért társadalmi szinten megtervezi a továbbadás tartalmát és formáit is, amelynek feladata, - az egyén és a társadalom érdeke szempontjából egyaránt – egyrészt az identitás kialakítása, fenntartása erősítése, másrészt az evolúció biztosítása. Azon lehetne vitatkozni, hogy az evolúciónak lehet-e célja, és ha van akkor ez a tevékenység az lehetne-e, de ez a dolgozat tárgyától messze esik, ezért ettől tárgyalásunk során eltekintünk.

A szervezett tudásátadás céljából a társadalom intézményeket szervez és működtet, ezek lesznek az oktatási-, nevelési-, művelődési-, kulturális intézmények. Valamennyire jellemző hogy ezek formális szervezetek, de a formális bürokratikus keretek mögött meghúzódik egy informális szerveződés a saját hatásmechanizmusával, értékrendjével és normarendszereivel. Ezek akkor is megvannak, ha erről a formális szervezetet fenntartó nem vesz tudomást, vagy ki kívánja iktatni rendszeréből. A formális keretek mellett nagy szerepet játszanak az egyén és a csoportok szükségleteinek, értékrendjének, viselkedésének kialakításában formálásában, fejlesztésében.

A működő intézmények formaváltozásai a társadalom szükségleteiből vezethetők le, amikor a társadalomban változás következik be, minden esetben valamiféle változás követi a kultúra intézményeinek céljaiban, funkcióiban, szervezetében és módszereiben is. Ezt a változást nem automatikusan követi az informális rendszer változása, sok esetben megfigyelhető egy tudatos társadalmi beavatkozás, amely a kultúra változásához vezet, de megfigyelhető a társadalom alsó szintjén beinduló változás, amely majd magával vonja a társadalmi formális intézményrendszerének változását. Robert K. Merton írja egyik helyt, hogy fogyasztási szokásaink alakulásában jelentős szerepe van a kapuőrnek is. Így a kor kultúrájának használatára rányomja bélyegét az a társadalmi-történelmi kontextus, ahol a kultúra éppen akkor megnyilvánul. Hogy mikor melyik fél játssza a kapuőr szerepét és milyen hatékonyan az szintén a társadalom szereplőinek viszonyrendszeréből vezethető le.Munkánk során bemutatás tárgyát képezik a kultúrát szolgáló intézmények funkcióinak együttese az ősi kultúrák, a civilizáció születésekor, a középkorban, az ipari társadalmak korában, a posztindusztrionális korban valamint napjainkban megvalósult módjai is.

Az idők kezdetén az ember a természet részeként teljes lényével vesz részt a természetben, a termelésben, a tanulásban. Nem válnak szét ezek a funkciók, így nincs értelme a szabadidő keresésének. A teljes élet a természet rendjének alávetetten működik. A történelmi fejlődés során azonban a civilizációk kialakulásával fokozatosan kiválik az ember a természetből, létrehozza településeit, lakásait, templomait és más intézményeit, így elhatárolva egymástól az édent és a dzsungelt. Megalkotja isteneit, szimbólumait, a velük való kapcsolattartás rítusait, elkülöníti a szent és a profán területeit; elméleteket alkot eredetére és feladataira a világon és arra mi történik vele halála után, megalkotva azt a kulturális mezőt, amelyre az identitását alapozza. Létrehozza azt a társas mezőt, amely értelmezési keretét adja egzisztenciális helyzetének, az - az megalkotja a társadalmát. Mindezek együttesen biztosítja fennmaradását és evolúcióját. A társadalmi intézményrendszerén belül elkülöníti a különféle kulturális intézményeit, és a társadalom egészére vagy csak meghatározott részére vonatkozóan megszervezi a kultúra átadását. Ez lesz az egyik legfontosabb lépés, amely napjaink kulturális rendszerének az elindítója. Az elkülönülés nem csak a természetből való kiválást jelenti, hanem a társadalmi munkamegosztás kezdeti formáit is.

Az újkorban egyre differenciáltabb a termelés, ehhez egyre differenciáltabb tudás, kultúra szükségeltetik, amelyre szakosodott intézmények készítenek fel. Ez a fejlődés hosszú időn keresztül egymással párhuzamosan fejlődik, a konzisztencia megjelenése kis ingadozásokat mutat, hol a kultúraközvetítés intézményrendszerének fejlettsége jár előbbre, vagy a társadalmi szükségletek napjainkra A társadalom fejlődése, különösen fejlődési üteme, azt eredményezi, hogy a képző intézmények struktúrája és a társadalom munkaerő szükséglete közötti összhang megbomlik. Megnyúlik a képző intézményekben a képzéssel járó idő hossza is, ami szintén további bonyodalmat jelent a konzisztens fejlődés szempontjából. Napjainkra a társadalom rapid változásai az emberek és csoportjaik szükségleteinek rapid változását is jelentik, amelyek egyben elindítói és okozói a munkák rapid változásainak is.

Az elmúlt század folyamán egyrészt a gazdaság igényei, másrészt a megjelent érdekvédelmi szervezetek követeléseinek hatására a szervezetek működése adta lehetőségek felhasználásával sokrétű változások következnek be, amelyek hatására elkülönül a munkaidő, a pihenés és a szabadidő. Napjainkra ez mint reális lehetőség szinte valamennyi munkaterületen megjelenik, valamennyi munkavállaló részére fennálló lehetőség. Mindezek következtében kimondhatjuk, hogy az emberiség nagy többségénél napjainkra a nap egy harmada szabaddá válik, amikor nem az alvás szükségletének vagy a munka kényszerének engedelmeskedik, hanem minden kötöttségtől szabaddá válik, az az életében, életmódjában megjelenik a szabadidő.

Mit tesz a szabadidejében, és miért teszi azt? Ne felejtsük el, ez a szabaddá vált idő azonban nem felesleges idő. Izgalmas kérdés, és dolgozatunk tulajdonképpeni tárgya búvik meg mögötte, és alapos kifejtést igényel.

Elsőként azt szüksége rögzíteni, hogy a tudás, a munkavégzés, vagy ahogy már korábban is neveztük az evolúció során mind az egyén mind a társadalom részére nélkülözhetetlen kritérium, és napjainkra egyre igazabbá válik. Természetesen itt eltekintünk a futószalagszerű termeléstől, amelynek a tudásigénye alacsony.

Ennek érdekében dolgozatunkban majd meghatározzuk a tudás fogalmát, különösen az egyén és a társadalom számára hasznos tudás vonatkozásában. Vizsgálat alá vonjuk a tudás elsajátatás folyamatát, annak különféle megvalósulásait.

Előzetesen már meglévő tapasztalatokra, tényekre hagyatkozva rögzíthetjük, hogy a mind a társadalom, mind az egyén részére az alkalmazkodáshoz szükséges a tudás, amely folytonos változásban van, folyamatosan bővül, bonyolódik és differenciálódik, de ugyan akkor homogenizálódik is. Napjainkra különösen igaz a multikulturalitás korában, amikor a sokféle társadalmi kihívás és kultúra keveredése figyelhető meg a világban. Természetesen ez a kulturális folyamat szoros korrelációban zajlik a társadalmi élet változásaival, a társadalmi munkamegosztással is. Elegendő példa a nemzetközi szervezetek létrejötte és működése, a “fordizmus” térhódítása a munkaszervezetekben.

Ebből következik egy olyan kérdés, vajon képes-e a társadalom ennek a bonyolult rendszernek adekvát oktatási-képzési rendszert működtetni? A válasz keresésekor nem követünk el nagy hibát, ha különösebb vizsgálatok lefolytatása nélkül azt válaszoljuk, hogy nem. Bizonyítékként is megállhat a lábán az az állításunk, amely szerint napjaink társadalmaira szinte mindegyikre, de a fejlettebbek esetén mindre jellemző a munkanélküliség és a munkaerőhiány közel azonos nagysága, ami ilyen formán elsősorban strukturális munkanélküliség. Témánkra lefordítva a kulturális felkészítés és a társadalmi szükségletek elszakadtak egymástól. A képző intézmények bürokráciája nem képes a rugalmas reagálásra, de a tudás rajtuk kívül más formákban is elsajátítható, és erre kiválóan alkalmas az-az intézményrendszer, amelyet a szabadidős művelődésre hoztak létre. Ezek az intézmények nem elsősorban alapkvalifikációt nyújtanak, de az alapkvalifikáció módosítását szolgáló rendszereket működtethetnek.

Erre a társadalmilag nehezen megoldható problémára az egyén sokkal gyorsabban reagál, sikeres evolúciója érdekében gyorsabban alkalmazkodik, ha rendelkezésre áll megfelelő hely ahol tudását korrigálja, még szabadidejét is erre szánja, mert összefüggést lát társadalmi mobilizációja és a megszerzett tudás között.

Következő hipotézisünkkel azt állítjuk, hogy az emberek a tudás megszerzésére fordítják azt az időt, amely a munkavégzésen és a fiziológiai szükségletek kielégítésén kívül esik, azt a szabadidőt, igaz eltérő mennyiségben, formában és tartalommal, amelynek birtokában van. Tehát azt feltételezzük, hogy a szabadidő egy olyan eszköz, amely a tudásra fordítva konvertibilissé tehető az egyén számára, amelyet így a társadalmi munkamegosztásba való bekapcsolódáshoz szükséges tudástőke megszerzésére fordíthat Természetesen az ehhez szükséges bizonyítékok köre széles, de Bourdieu francia szociológus ezt is gondolhatja, amikor a tőkék egymásra való átváltását értelmezi. Így a szabadidő alkalmassá válik a kulturális tőke megszerzésére, amely akár gazdasági akár a politikai, sőt még a társadalmi tőkére is konvertálható lesz a későbbiekben. Mindenképpen szükséges megvizsgálnunk a szabadidő eltöltés módozatait annak érdekében, hogy némi adattal alátámaszthassuk a szabadidős művelődés ilyetén történő értelmezését és megjelenését. Ebben a felfogásban azt mondhatjuk, hogy a szabadidő jelentős szerepet játszik a posztgraduális képzésben való részvételben, úgy mennyiségét, mint strukturáltságát illetően. A szabadidőben végzett tanulás, a tudás elsajátítás nem korlátozódik csupán a képzésben való részvétel feltételére, mert az emberek még annyi mindent mást is tesznek a szabaddá vált időben, amelyek ugyan nem elsődlegesen, de mégis hozzájárulnak az egyének munkaerő-piaci értékének növelésében. Életmódvizsgálat és időmérleg vizsgálatok szerint az emberek sok mindent végeznek a szabaddá vált idejükben:

• Egyszerűen csak pihennek, aminek eredményeként erőt gyűjtenek, regenerálódnak

• Olvasnak, információt gyűjtenek, bővítik a tudásukat, még akkor is, ha ez nem egy strukturált tanulási folyamat

• Televíziót néznek, és ennek révén új kultúrákkal ismerkednek, bővül multikulturális ismeretük, szituációk részeseivé válnak, amelynek a megoldását elsajátítják, konfliktusok értelmezéséhez kapnak mintákat, azok feloldásában résztvesznek. Értékeket, normákat, magatartási mintákat sajátítanak el, kinyílik számukra a világ, és az otthonukba jön, mégha ez csak virtuálisan történik is meg.

• Kirándulnak, és a megszerzett tárgyi tudás mellett újra tanulják mit jelent a természet részének lenni, ismételten homo-ökonomikusszá válnak.

• Egyszerűen csak játszanak, amelynek révén elmenekülhetnek a valódi világ szorításából egy általuk alkotott vagy vállalt, de szabályozott világba, szabályokat teremtenek, szövetségeket kötnek, együttműködnek, korábbi tudásaikat kombinatív módon új helyzetekre alkalmazzák, versengenek, győznek és veszítenek, megtanulják a csoportban való működés szabályait. Már egész pici korban 1-3 éves korban komoly játékai vannak a gyermekeknek, és 90-100 éves korban is az aggastyánoknak, a kutatóknak, a tudósoknak. Játszik a világ és ezek révén fejleszti, újra alkotja a valóságot, teremt, hasonlatossá válhat az istenhez.

• Színházba járnak, megtanulják a katarzis érzését, az együttérzés az empátia képességeit sajátítják el, a mindennapi rituálék és játszmák, időtöltések terepeiként használják, résztvesznek a társadalmi szabályok újraalkotásában.

• Templomba járnak, értelmezik a bűn és bűntudat kérdéseit, választ kapnak a metafizikai és a pszichikai szorongásaik egy részére, segítséget kapnak a jó és a rossz, a helyes és a helytelen kérdéseire, vallási és erkölcsi problémáikra, közösségi életet élnek.

• Társadalmi eseményeken, összejöveteleken vesznek részt, szociális együttműködési terepként hasznos tudásra, képességekre, készségekre tesznek szert.

• Hobbijaiknak, szenvedélyeiknek hódolnak, ezáltal meghatározott területeken olyan mély és alapos tudás elsajátítására képesek, amely kialakíthatja az érdeklődést, az elmélyülés képességét, mellette a boldogsághormonok termelésének is jót tesznek. Valószínűleg ezek a megszerzett tudások nem csak az egyén, hanem a társadalom evolúciójához is hozzájárulnak.

• Unatkoznak, de az unatkozás az nem minden esetben kapcsolja ki az ember érdeklődését, csak az aktivitása szünetel ilyenkor leggyakrabban. Ez az idő a szemlélődés, a gondolkodás, a fantáziálás, a töprengés, a lelkünkkel történő párbeszéd ideje is. Talán értelmezhetnénk a cselekvésre való felkészülés időszakaként is, hiszen ha az ember rájön, hogy a jelenlegi időtöltése unalmas, érdektelen, azzal már megindul benne egyfajta hiányérzet, egyfajta késztetés a változtatásra. A szociálpszichológia ezt a felismert hiányérzetet tekinti a szükségletek alapjának, amelynek megszüntetésére az ember mozgósítja energiáit, azaz cselekszik.

Vajon még ezek után is úgy gondoljuk, hogy a szabad idő az haszontalan idő? Mérő László egyik könyvének azt a címet adta, hogy “mindenki másként egyforma”, és ezzel arra utalt, hogy az embernek nembeli lényege a játék, a cselekvés, és ezt a szabadidőben is végzi, meg a munka során is”.

Előrevetíthetjük tehát, hogy az a szabadidőben végzett tevékenység, amely hozzájárul a munkaerő újratermeléséhez hasznos az egyén és a társadalom számára is, bár meg kell jegyezzük, hogy ennek hozadéka nem olyan látványos, vagy azonnal értékelhető mint a munkának illetve az alvásnak a következményei. A munka végeztével az ellenértéke a pénz, vagy más társadalmakban a csereárú, azonnal vagy a tevékenység befejezését kis késéssel követi, ha kialudtuk magunkat már is szebbnek és jobbnak tűnik a világ, még a munkát is jobb kedvvel végezzük, de a szabadidőben végzett tevékenységek esetében nem ilyen egyszerű a képlet. Nem tudjuk felmérni a tanulás, az elsajátított ismeretek mennyiségét és minőségét, mert a mércénk az más volt. Arra figyeltünk elsősorban, hogy mennyire éreztük jól magunkat. Ezért valami más mértékegységet kell bevezetnünk. Erre szolgálnak az időmérleg vizsgálatok, amelyből nagy valószínűséggel következtetéseket vonhatunk le a műveltségbeli gyarapodásunkra. Igaz azonban, hogy a tudás interiorizálódásának nem elsősorban az eltöltött időmennyiség függvénye, de a struktúrából annak tartalmára következtetéseket vonhatunk le, a mennyiségét és minőségét pedig az alkalmazhatósága minősíti. A csak szabadidő során, nem szervezett és nem formalizált képzésben szerzett tudásunkat ugyan a bürokratikus szervezetek nem ismerhetik el, számukra a képzést igazoló dokumentumok nélkül csak “kontárok” vagyunk, ám ettől függetlenül az egyén tudásának változása amennyiben kimutatható, növeli a piaci esélyeit.

A szervezett tanulás során az arra felhatalmazottak megmérik, minősítik a tudásunkat, de esetünkben, mármint a szabadidőben elsajátított ismeretek esetében ez nem alkalmazható. Nem számít hivatalos tudásnak a szabadidőben elsajátított tudás, pedig fontosságát az adja, hogy a tudás kvalifikációjának emelkedéséhez jelentősen hozzájárul.

Következő hipotézisünk tehát az előzőekből levezetve úgy szól, hogy a szabadidőben elsajátított ismeretek közül azok amelyek nem posztgraduális keretek között sajátítódnak el ugyan olyan, vagy hasonlóan fontos szerepet töltenek be az egyén alkalmasságában, mint a szervezett körülmények között megszerzettek. Lehet, vannak bizonyítékai annak, hogy az életkor előrehaladtával egyre inkább erre a művelődési formára tevődik át a hangsúly, tekintve a munkaerőpiacon való folyamatos részvételt, és a felnőttek családi kötelességeinek meglétét. Előzetes bizonyításként segítségünkre lehet a korábbi evolúciós gondolat, és azt mondjuk, hogy ha a világhoz való alkalmazkodás mértéke a megszerzett tudás mennyisége, ami a szervezett képzés során alakul ki, akkor azoknak is meg kell szerezniük a tudást, akik a képzésben nem vesznek részt. Ha az alkalmazkodása a felnőtteknek is többé- kevésbé sikeres, és a munka miatt posztgraduális képzésben nem vesznek részt, a tudásukat valahol elsajátították. Ez csak a szabadidőben történhetett meg.

Egy további hipotézisünk arról szól, hogy a tudás elsajátítása, a szociális tanulás, mint formális és informális rendszer működése, és annak eredménye, jelentős részben a szabadidő révén manifesztálódik, nem pusztán az elméleti oktatás eredménye révén, hanem a társas helyzetek nyújtotta szociális percepciók során. Itt elsősorban gondolunk a korábban már felsorolt szabadidős tevékenységek intézményesült keretein belüli tevékenységekre, amely mint szocializációs intézményeken belüli hatásmechanizmus lehet érdekes számunkra. Ezen belül vizsgálni fogjuk:

A család, mint elsődleges kultúraközvetítő, átadó és szűrő mechanizmus a maga érték, norma és magatartási szabályok átadásával

Az iskola a maga formalizált oktatási-nevelési- szocializációs mechanizmusával, de a rejtett tantermével egyetemben

A kortárscsoportok, mint az önkéntesség és az egyenrangúság terepei

A környék, mint inger és kihívás, mint legyőzendő és legyőzhető fél

A tömegkommunikáció, mint szocio-kultúrális médium és virtuális valóság

A társadalmi szervezetek, mint speciális értékhordozók, mint a társadalmi közélet gyakorlóterepei

Politikai és állami intézmények, amely a demokrácia gyakorlóterepei, a kiszolgáltatottság és a ráhatás közötti dichotómiákkal mint végpontokkal

Folytatva hipotéziseink sorát arról is szólunk, hogy a két rendszer az intézményi és a szabadidős kultúra szerves egysége adja az “aktuális személyiség”-t, aki a társadalomba bekapcsolódva eredményes vagy eredménytelen életutat fut be. Itt természetesen nem pusztán a folyamatokban való részvételre, hanem annak eredményességére, továbbá az innovációban való részvételre is gondolunk. Ez által válik véleményünk szerint, ugyanis nem csupán résztvevővé, hanem sorsának és a társadalomnak tudatos alakítójává, formálójává az egyén. Azt is mondhatnánk, hogy egyesekkel megtörténik az életük, mások résztvevőivé, alakítóivá válnak sorsuknak. Úgy viselkednek, mint a leláncolt elefánt című mese főszereplő elefántja, aki nem képes hinni saját erejében, hanem végig saját kondicionált viselkedésének foglya marad, a kis karóhoz kötve nem próbál szabadulni a fogságból. Fontos tehát, hogy az ember rendelkezzen szabadidővel, ami az egyéni és a társadalmi szükségleteinek kielégítésén túl lehetőséget biztosít számára a kultúra elsajátítására, mert ellenkező esetben előfordulhat, hogy az ember lemarad a társadalomról. Tételezzük fel, hogy az előzőekben leírtak megvalósulnak, és az egyén a kényszeres kultúraelsajátítás mellett az önkéntes kultúraelsajátítás mestere is lesz, milyen társadalmi képességeket szabadíthat fel, milyen képességeket állíthat az evolúció szolgálatába. Ez lesz, vagy lehet az evolúció motorja, mert a társadalom annak ellenére, hogy nap mint nap új szükségleteket állít elénk, nem képes mindegyiket társadalmi szinten kielégíteni, és itt léphet be a szabadidő és a szabadidős kultúra, mint termelési és mint fogyasztási tényező is.

Lesznek majd professziók, amelyekre képeznek, és lesznek professziók, amelyeket megtanulunk, mert úgy érezzük fontosak számunkra, mint valamely szükségletünk kielégítésére alkalmas tényező, vagy alkalmassá tehető a szükségletek kielégítésére alkalmas javakra történő transzformálás céljára. Gondoljunk csak a kaláka intézményére a magyar társadalomban, vagy arra a ma még Magyarországon csak gyermekcipőben járó intézményre, amelyet “szabadidő-tudás bank”-ként nevezhetünk meg. Ebben az intézményben az egyén számára szabaddá vált, de a közösségben hasznosítható idő és a professziók cseréje folyik közvetlen anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Ami előnye az egyben a veszélye is lehet a rendszernek, mert a szolgáltatás nyújtásához és a szolgáltatás cseréjéhez nem szükségeltetik a maxweberi értelemben vett, papírokkal igazolt szakképzettség. Látnunk kell azonban témánk szempontjából azt is, hogy az így a banki csere során szabaddá vált idő akár arra is fordítható, hogy a képzési rendben megszerezzünk egy új pozíció betöltéséhez szükséges kvalifikációt. Ám bizakodhatunk abban, hogy az emberek nem elsősorban kalandorságból, hanem az intézmény céljainak tiszteletben tartásával, szabadidő és tudás cseréjére alkalmas, tranzakciós mechanizmusként kívánják felhasználni. Így a korábban leírtak miatt már is más értelmet kaphat az élethosszig tartó tanulás elmélete, úgy is mint részben szabadidős tanulás, amely nem csak külső, hanem belső kényszer is lesz, és valamilyen formában megteremtődik, sőt koncentrálódik is a megvalósításhoz szükséges szabadidő. Ha ez a folyamat sikeresen teljesíti küldetését, akkor az emberek szélesebb tömegei számára válhat értékessé a szabadidő, amely megérdemli az odafigyelést, a célirányos és céltudatos felhasználását és kihasználását is.

1. A hadseregről a katonai hívatásról, a szakmai profizmusról

A társadalmi munkamegosztás létrehozza a hadseregeket. A történelmi társadalmi fejlődés során a sereg különféle átalakuláson megy végbe, amely tükröződik abban a célrendszerben, amiért létrehozzák, a funkciókban, amelyeket a hadseregeknek teljesíteni kell, a feladatokban, a feladatokat végrehajtók személyi összetételében és a szervezet kialakításában. Így egyes történészek definíciója szerint beszélünk az antikkor hadseregeiről, a középkor hadseregeiről, a modernkor hadseregeiről. A modernkor hadseregei, amelyek dolgozatunk szempontjából fontosak lehetnek tömeghadseregek és önkéntes hadseregek. Cél, funkció, feladat, szervezet, résztvevők összefüggéseinek bemutatása részletesebb kifejtést igényelne, amire a későbbiekben visszatérünk.

Ami minden hadseregben az állandóságot hordozza az a hívatásos tiszti és hivatásos tiszthelyettesi állománya, a többi szereplő, akár a legénység, akár az alkalmazottak körét illeti vagy sorozott állomány, vagy meghatározott feladatokra fizetésért alkalmazott személy, szakalkalmazott. Természetes a kategóriák tartalma is folyamatosan változik, de a jellege, egyik oldalról az állandóság és a hívatás, másik oldalról az alkalmiság, a szakképzettség és a fizetéses viszony azonban folyamatosan kimutatható. Nem beszélünk most a sorozott hadseregekről, amelyekben a részvétel, ha minden akár helyénvaló, akár túlzó pátosztól eltekintve, a résztvevő számára mégis csak kényszer. Az egyén elhatározásához vajmi kevés köze van akár az időpontjának, akár az időtartamának, akár a betöltendő beosztásnak a kiválasztásában, e nélkül pedig igazán nehéz az azonosulást elképzelni.

Az állandó kategóriákat a hívatásos tiszteket és a tiszthelyetteseket tekintve, akik már a nevükkel is jelzik, hogy a tevékenységet életcéljuknak tekintik, megfigyelhető a különleges szaktudás, a hivatásrendiség, a felelősség, amelyre felépítik életüket. Erről a különlegességről bőséges információt kapunk Samuel P. Huntington könyvéből, amelyet az “Állam és a katona” címmel a kettő viszonyáról írt.

Az eltérés legszembetűnőbb különlegessége a képzésben is megnyilvánul.

A tisztek esetében a felkészülés általános és folyamatos, mondhatni rá, hogy egy életen át tart. Kimagasló, sőt szinte kizárólagosan az elkülönült, katonai igényeknek megfelelő képző intézményekben zajlik, a tudásanyag kiterjed az általános és a szakmai kultúra területeire és tartalmára. A felkészülés katonai része csak katonai képző intézményekben történhet, a szabadidős kultúraelsajátítás csak az általános területeket érinti, azonban annak minőségében, tartalmában és szintjében jelentős szerepe lehet. A tiszteket a fegyveres erőszak kezelésére készítik fel. A hívatásos katona tudásának elsajátítására létrehozott intézmények finanszírozása az állam feladata, hiszen ez a tudás nem hasznosítható a társadalmi élet más területein. A szervezett intézmények mellett a szabadidős kultúraelsajátításra is kell áldozni, hiszen nem mindegy a társadalom számára milyen kép alakul ki a hívatásos állományáról, mennyire képes a hivatásrendiség elkülönült elvárásainak megfelelni.

Napjainkban azt látjuk, hogy az átszervezés során feleslegessé vált állomány túlnyomó része vagy nem tud mit kezdeni magával, vagy azt a tudást, amit elsajátítottak, nem képesek a piacon is értéket képviselő árúvá alakítani. Marad számukra a biztonsági őrként kapott fizetés, de a kérdés nyugodtan feltehető, nem túl drága mulatság ez a társadalom számára, hiszen a hívatásra való felkészülés komoly anyagi ráfordításokat jelentett, amely tudás most elvész. Tekintettel arra, hogy a hívatásos katonák tevékenysége nem osztható úgy be, mint egy hivatalnoki munka, az-az nem különül el egyértelműen a munkaidő és a szabadidő, ezért nagyobb segítséget kell biztosítani ahhoz, hogy a hívatásosok a szabaddá vált időt a társadalom más tagjaihoz hasonlóan hatékonyan és értelmesen, saját felkészülésük érdekében kamatoztathassák. Egyre gyakrabban figyelhető meg, hogy az állomány a nem létező, vagy csak esetleges szabadidejét pontosan életmódja miatt, - ez itt nem pejoratív jelző kíván lenni, hanem annak az állapotnak a rögzítése, amelyet a most kiváló állomány fejébe hosszú éveken sulykoltak, nevezetesen a hivatásos katonának nem munkaideje, hanem feladata van -, nem tudja eredményesen felhasználni. Nem volt szüksége rá, mert hitt a hivatásrendiségben, az-az az élete végéig tartó pálya lehetőségében, nem tanulta meg a beosztását, mivel ennek léte és a felhasználása sem tartozott, vagy csak korlátozottan, saját szuverén döntési kompetenciájába. A tiszhelyettesek helyzete annyiban eltérő a magyar haderőben más szerződéses hadseregekhez viszonyítva, hogy itt még létezik a hívatásos tiszthelyettes állománykategória. Ez a speciális kategória egyrészről a hivatásos elemek néhány vonatkozásában hasonlít a tiszti pályához, másrészről mint egy meghatározott szaktevékenység végzőjeként a szerződéses állománnyal teszi rokonná a tiszthelyettesi pályát. A pályaalkalmassághoz szükséges tudást tekintve azonban azt látjuk, hogy esetükben a képzés rendszerével csak a fegyveres erőszak alkalmazására készítik fel őket.

A szerződéses és a sorállomány valamint a hadsereg alkalmazásában álló polgári személyek ideiglenes tényezőként vannak jelen a magyar véderőben. E két kategória napjainkban tulajdonképpen már csak egy, mégpedig a szerződéses állomány. A legénység és a tiszthelyettes kategória a tevékenység és a képzettség jellegében és szintjében különül el egymástól, a sorállomány a parlament döntésének megfelelően 2004. év novemberében megszűnt. Azt mondhatjuk tehát, hogy ez az ideiglenes tömeg jellegét tekintve a honvédséggel szerződéses viszonyban álló szakalkalmazott, akinek nem az elhivatottságára, hanem meghatározott feltételek és körülmények között végzett szaktudására és munkájára van szükség. Esetükben az alkalmazás időtartama, a feladatvégzés időtartama munkaidőhöz köthető, túlmunkavégzésük törvényileg meghatározott. Szakmai felkészítésük mindaddig nem a tárca érdeke, amíg a munkaerőpiacon a szükséges kvalifikációk megvásárolhatók. Felkészítésük, amennyiben még is csak szükségessé válik szakmai felkészítő intézményekben történik. A szabadidő és a munkaidő elkülönül, és a szabadidő felhasználása nem elsősorban a hadsereg érdeke, ezért annak felhasználása nem képez a hadsereg számára értéket. A szaktudást már a szervezetbe való felméréskor mérni kell, ezzel biztosított a megfelelő mennyiségű és minőségű munkaerő, az egyéb megszerzett tudás ugyan fejleszti a munkaerő műveltségének színvonalát, de ez közvetlenül nem válik termelőerővé, másodlagosan esetlegesen, és csak mint egyedi tényező jelentkezik meg a mindennapokban. Mivel nem játszik szerepet a haderőben nyújtott teljesítményben, ezért nem gondoljuk, hogy a hadseregnek ezt finanszírozni kellene. A szerződéses állomány helyzetét tehát elsősorban a munkavállalókra vonatkozó szabályok szerint, a hívatásosok helyzetét a hívatásos állományra vonatkozó szabályok szerint kell végezni. Ha a kettő viszony összecsúszik, és a szerződéses katonák is mindenben a hívatásosokkal megegyező helyzetben lennének, lemondunk annak a különleges viszonynak az elismerésétől, amelyet a hívatás követel a foglalkozást űzőktől. Ellenkező esetben viszont, ha a szerződéses állomány részére mindent megadunk, amit a hívatásosok élvezhetnek, olyan mértékű meg nem térülő befektetésekre fordítanánk összegeket, amelyek az amúgy is szűkös büdzsét fölöslegesen terhelnének. A két állománycsoportunk van tehát a hívatásos és a szerződéses, amely mint láttuk lényegesen eltér egymástól tudásban, foglalkozási minőségben, sőt funkcióban feladatkörben. Ilyen módon a szerződéses állomány szabadidős tevékenysége a hadsereg szempontjából csak annyiban érdekes, hogy meglegyen, és elkülönüljön a munkavégzéstől. A szabadidő alkalmas legyen a pihenőidővel együtt arra, hogy a munkaerő alkalmas legyen naponta a munkavégzésre. Más elvárást, igényt, sőt kompetenciát a hadsereg nem támaszthat a munkavállalóval szemben.

Van azonban két olyan csoport is a hívatásos állományúak között, amelyek legjelentősebb különbségei a pálya űzéséhez szükséges tudás mennyiségében minőségében és jellegében, továbbá a foglalkozás módjában, a foglalkozás hosszában érhető leginkább tetten. Lényeges a különbség a képzés költségeiben is, és azt lehet mondani, hogy az elkülönülés viszonylag tartóssá is válik. Egyikből a másikba való átlépés elsősorban egyéni motiváció, ami leginkább a foglalkozási mobilitásban ragadható meg. Legalább is ennek kellene érvényesülni a katonai hívatásban is, mégpedig az előre és felfelé történő előrehaladás formájában. Ez a fajta mód az, amely a hadsereg számára is rentábilis. Nevezetesen csak akkora költséget fordít rá, amely a szervezeti eredményességhez szükséges. De ugyan ez a módszer a legalkalmasabb arra is, hogy az egyén a karrierjét megtervezze, és a munkavégzésével egy időben, a szabadidőben megszerezhesse azt a tudást, ami szükséges a társadalmi reintegráció eredményes megvalósításához. A további tudás megszerzése is ezért kettéválik, mint ahogy eddig is megvalósult a tiszt és a tiszthelyettes kérdésben, de meg kell valósuljon a szabadidős tevékenységben is. Itt is elsődleges kell legyen a hadseregi érdekek megvalósulása, a hadsereg érdekében történő hasznosság. Jelentős szerepe lesz a “made by self” gondolatának, mert ez a rendszer másfajta struktúrát, tartalmat és formákat igényel a szabadidő felhasználását illetően is, azok képezik a hadsereg által fenntartottak körét, amelyek hozzájárulnak a szervezeti feladatok teljesítéséhez. Nem a védelmi szektor költségvetéséből finanszírozandók véleményünk szerint ugyan is azok a szabadidős tevékenységek, amelyek valamilyen okból kifolyólag nem szolgálnak közvetlen hadseregi érdekeket.

Keveset foglakoztunk a hadseregi művelődési intézményekkel, amelyek a kaszinó léttől elindulva a mindenkori társadalmi-politikai helyzetnek megfelelően végezték munkájukat, és napjainkra nem csak az eredeti céloktól szakadtak el, de a hívatásosok által történő látogatottságuk, igénybevételük is alacsony mértékű. Nagy jóindulattal tekinthetünk el attól a beismeréstől, hogy napjainkban elsősorban pénznyelőkként működnek nagy ráfordítással és alacsony hatásfokkal ezek az intézmények. Tevékenységük ugyan jelentősen változott, de még napjainkban sem, váltak sem művelődő közösségekké, sem kulturális szolgáltatókká. Nem lehet korrekt módon megfogalmazni, milyen érdekekhez kapcsolódik létük, de a szabadidős művelődés korábbam vázolt felfogása ezek között nem szerepelhet. Nem tudtak túllépni a korábbi időszakban rájuk erőszakolt és a rendszer lényegévé vált messianisztikus népművelői küldetésük terhétől sem, és még ma is inkább a “szocialista embertípus” kialakításán fáradoznak, semmint az egyéni és a közösségi művelődési szükségletek kielégítésének terepévé váló szolgáltató intézménnyé váláson. Ilyen mértékű pazarlás nem lehet a hadsereg további célja. Természetesen itt nem a szükségességüket vonjuk kétségbe, sőt hangsúlyozzuk a fontosságukat, amit kritizálunk, az, maga a tevékenység, és annak hasznosulási mértéke a fenntartó hadsereg számára. Fel kell tehát tárni azt a szabadidős kulturális rendszert, amely megfelel a hívatásos állomány és a hadsereg közötti különleges viszony diktálta elvárásoknak, természetesen a hadsereg primátusát előrebocsátva, de ebben a feltárásban szólni kell arról is, hogy a két kategória, a hívatásos és a szerződéses, tudásszükséglete mennyiben azonos és mennyiben különböző.

Feltételezésünk szerint a tiszti és a tiszthelyettesi hívatás betöltéséhez eltérő műveltségi kondíciók szükségeltetnek, amelyeket az állománytáblák, a szabályzatok fogalmaznak meg, és a különböző képzőintézmények rendszerében sajátíthatók el.

Hipotézisként megfogalmazzuk a tiszti és a tiszthelyettesi kaszinók elkülönülésének szükségességét az előzőekben leírt okok miatt. Indokolják a foglalkozáshoz szükséges tudás, a tevékenység jellege, a speciális karrier, a hivatásbeli különbözőségek is.

A tevékenységek elemzése elengedhetetlen ezekben a kaszinókban? Álláspontunk szerint az intézményrendszerű és a szabadidős tudásközvetítés egyaránt folyhat, de eltérő megrendeléssel és finanszírozással, tehát ami a hadsereg érdeke azt a hadsereg finanszírozza, amelyek hozadéka elsősorban egyéni, ott az egyén részéről történjen a megrendelés. Olyan profiltisztítás is szükséges, amelynek segítségével elkerülhető az a napjainkban még fennálló helyzet, mely szerint a hadsereg intézményrendszere univerzális művelődési intézmény, amely csak annyiban tér el a polgári intézményektől, hogy itt a költségeket a hadsereg állja a költségvetésből. A szolgáltatások rendszeréből azokat ki kell zárni, amelyekre a területen a civil szféra már működtet intézményt, és a finanszírozásból ki kell iktatni azokat a formákat, amelyek a hadsereg szempontjából irrelevánsak. Az így profiltisztításon átesett intézményeket már nyugodtan zárttá tudjuk tenni. Ennek akkor is be kell következnie, ha egyesek a demokrácia csorbításának vélik a dolgot, mert a társadalmakban az azonosságoknak csak az elkülönülésekkel együtt van értelme. A nyilvánosságnak ebben a szituációban sem azt kellene jelentenie, hogy bárki bármikor használhatja ezeket a szolgáltatásokat, hanem azt, hogy a hadsereg a rendelkezésére bocsátott összegeket a civilek által ellenőrizhetően ugyan, de a saját állománya művelődésére fordítja. Ez pedig csak a zárt intézményekben valósítható meg, és csak a korábban leírtaknak megfelelő módon, minden másra nem az elkülönülés módszere a megoldás. A civil intézményrendszer ezeknek a nem elkülönülten megvalósítható művelődési igényeknek alkalmas terepei, és itt a hívatásos állomány is, mint fogyasztó jelenjen meg. Nem célravezető ugyanis egy olyan rendszer működtetése, amelynek szolgáltatásait, mint fizetési kompenzációt biztosítanak a hadsereg tagjai számára. Ebben az esetben pontosan a jogosultság, és még nagyobb mértékben a hadsereg érdeke sérül, mert a szolgáltatást csak az igénybe vevők használják, sőt ők használják fel azokét is, akik erre nem tartanak igényt, míg a többiek kimaradtak belőle. Ha az állítás igaz, hogy ezek az intézmények a hívatásosok művelődését szolgálják, és a művelődés a munkavégzéshez szükséges kondíciók teljesülését segítik elő, akkor annak használata nem lehet önkéntesség kérdése. Ha ez nem igaz, akkor csak pénzkidobás folyik, ezeknek a pénzeknek, illetményekben kellene szerepelniük, és nem egy nem mérhető, számon nem kérhető, bizonytalan hatékonyságú tevékenység finanszírozására az intézmények költségvetésében. Úgy gondoljuk ezzel a módszerrel nem a szabadidős művelődés finanszírozása, hanem az intézmények megtartása valósul meg. Nem hisszük, hogy erre kell fordítani pénzeket. A szlovén véderőben ezt a formát már megvalósították, és a szóbeli vélemények alapján hatékonyan eredményesen működik. Ha ez a pénzmennyiség béresítve lenne, és a pályakövetelményekbe beépülne az a tudás is, amit a pályán maradás és a pályakarrier megvalósításához szabadidőben lehet hozzájutni, akkor az egyén szükségletévé válna a tudás elsajátítása, a további sorsa függene tőle, tehát a tudás hanyagolása a pályáról való kiiratko