A tiszt, mint minőség felfogható úgy is mint a szocializáció folyamatának eredménye, aktuális leképeződése. A tisztminőség a mindenkori társadalmi és kulturális környezet megnyilvánulása, amely magán viseli az adott kor társadalmának eszményeit, valamint az adott társadalom kulturális értékeinek, normáinak és objektivációinak rendszerét. Ez nyilvánul meg a mindenkori életmódban, amelyet tágabb értelemben véve a teljes tevékenység vertikumra kiterjeszthetünk.

A tiszti pálya a XVIII. század végére válik a mai értelemben vett hívatássá, amelynek gyökerei a nemesi-polgári társadalmakban lelhetők fel és annak változásait követik nyomon. Az érték és normarend alapja szintén ezeknek az eszméknek a nyomában változik, és ez a változás a szocializáció során válik a “tiszti eszmény” alapjává.

Ez az eszme az úriemberség eszméje, amely olyan társadalmi eszményt jelent, amelyben a társadalom vezetésének megfelelés elválik a születéstől, a származástól és az örökléstől, - amely eltérő mértékben a különböző időszakokban, de jelentéktelennek tekinti a nemesi származást -, ezzel ellentétben alkalmassági értékként a képességeket, az érzéket és a törekvést tekinti. Ebben a képben egyre fontosabb szerepet játszanak a jellemről alkotott tartalmak, mely fogalom szerint a jellemet nem pusztán az egyéni minőség, hanem az egyéni és a társadalmi normák keveredése határozza meg, amely helyes ismereteket tükröz a világról, a viselkedésről és az erkölcsről, és ehhez hozzáadja az egyéniség csillogását.

Tehát már messze vagyunk a heroikustól és a lovagiasság eszményétől, ám bizonyos elemek, mint a férfiasság, a bátorság, az-az a fizikai tényezők ezen új erényekben sem vesztik el jelentőségüket. Ám lassan haladunk a XIX –XX. századi követelmények megfogalmazása felé, amely már a hívatásos tisztikart tekinti a hadsereg központi részének, és ennek megfelelően professzionalizmust fogalmaz meg az elvárás centrumaként. Míg a korábbi időszakokban a bejutás feltétele a születés, addig a modern hadseregekbe való bejutás feltétele az alkalmasság lesz.

A hívatásos tisztek érték- és normarendje elsősorban az úri értékrenden alapul, amely lassan bővül a polgári értékekkel, és ennek valamiféle szintéziseként alakul ki a tiszti értékrend. Az egymáshoz való viszony továbbra is a rangfokozatokon alapul, konzerválódik a társadalmi hierarchia, de fokozatos változáson átmenve, az egyes fokozatok betöltése elszakad a korábbi születési státustól és napjainkban alapvetően az elért tudás lesz majd az, ami differenciálja a státusokat és a rendfokozatokat a hadseregekben. Az értékrend kialakulásának első lényeges lépése az 1808. augusztus 06-i porosz kormányrendelet, amely arról rendelkezik, hogy ”…az egész nemzetből minden egyén, aki rendelkezik …képességekkel, alkalmas a legmagasabb katonai posztokra…” (Huntington 1994).¹

Viselkedésük, nyilvánosságuk reprezentatív nyilvánosság, amely jelképekhez van kötve, amelynek különlegességét a fegyverek, a jelvények, az öltözet, a hajviselet, a taglejtés, a köszöntési forma, a mozdulatok, a retorika, a megszólítás formája, általában a formaszerű beszéd, a katonai szabályzatokban megfogalmazott formaságok és alaki szabályok képezik. Elkülönülnek a társadalom más csoportjaitól, csak a nyilvánosság számára szervezett és megrendezett rendezvényeken, úgymint háborúk, hadgyakorlatok, díszszemlék, avatások, díszőrségek és más ceremóniák során válnak láthatóvá. Ez a reprezentatív nyilvánosság igényli az előbb felsorolt képességek teljes spektrumának kialakulását és működtetését, mert míg a hétköznapi katona, vagy a hadsereggel más módon szerződött katona ebből a nyilvánosságból, a katonai reprezentációból ki van zárva, annak csak a kelléke, a környezete, addig a hívatásos tiszt annak hordozója, megtestesítője, nyilvános ábrázolója. Ez a viselkedés társadalmi státuszt jelez, és mivel nincs megadható helye, mindig és mindenhol viselnie kell, mindig és mindenhol, ahol ebben a minőségükben reprezentálnak. (Habermas 1993.).²

Elkülönülésük a rendezvényekre is kiterjed, azokon a társadalom más csoportjai csak bizonyos, a szituációra, a helyre, az alkalomra vonatkozó szabályok alkalmazásával vehetnek részt. Ez kiterjed a magánéletükre is, házassági engedélyhez kötött a házasság intézménye és kaució letételét igényli. Bizonyos foglalkozások tabu alá esnek, meghatározott intézmények látogatásától eltiltottak, még a párbajképesség is úriemberséghez kötött. Viselkedésük alapja az etikai kódex és a szabályzatok előírásai.

Úgy fogalmazhatunk, hogy esetükben a tanult kultúra az “úriemberi” kultúra, és ez a katonai környezetben a speciális értékekkel, normákkal és objektivációkkal kiegészülve hozza létre azt a speciális szubkultúrát, amely esetenként még a közös kultúrát is fölülírja. Ilyen elemnek tekinthetjük a korábban már említett párbajozás esetét is, amely mint szubkulturális elem a közös kultúrában jelenlevő ölési tilalmat is felülírja, hiszen a párbajképtelenség vagy a kihívás visszautasítása a társadalmi csoportból történő valóságos vagy virtuális kizárással jár. Napjaink hadseregeiben ezen szabályok némelyike formálisan eltűnt, sok új elem került be, különösen az 1945 utáni normákban, ám sok közülük látens módon továbbra is jelen van.

A tisztikar szocializációja egy olyan folyamatként fogható fel, ahol az általános és a szakmai szocializáció azonos és néha eltérő elemeket tartalmaz, amely a későbbi eredményességre hatással van.

A szocializáció elsődleges intézménye a család, a családok keretében zajlik ez a folyamat, és erre a családi szocializációra is elmondható, hogy az adott társadalom kultúráját a család szubkultúráján megszűrve hagyományozza az utódokra. Így a családi szocializáció során a XIX. század vége és a XX. század első felében a tisztikar szocializációja az “úriember eszmény”-nek szellemében zajlik, mert a tisztikar rekrutációja az úri középosztály és a polgárság gyermekei közül történik nagyrészt, így számukra nem ismeretlen a katonai hívatásban megvalósítandó eszmény, és követelményrendszer. A kisszámú más társadalmi csoportból bekerülő tisztjelölt számára majd ez az értékrendszer, az “úriemberség” képezi az asszimilációs centrumot.

Az úri középosztály gyermekei nevelésére az elkülönülés, a viselkedés szabályainak szigorú betartása, a rang elvárásainak megfelelő elemek szerepelnek. A külföldi nevelőnők jelenléte a tudás és a nyelvek elsajátítása természetes jelenség, és még az elszegényedettebb úrirétegek körében is jelentős áldozatvállalással biztosítják ezt gyermekeiknek. A megfelelő életkorok elérésével külföldi iskolákban, vagy bentlakásos katonai intézetekben folytatódik a szocializációjuk, amelynek során a felnövekvő ifjú elsajátítja a katonai pályához szükséges.

A XX. század második. felétől kezdődően, de különösen az ötvenes években, a bekerülők sokasága az alsóbb társadalmi osztályokból származik, munkás és parasztcsaládok gyermekei, akiknek szocializációja más, mint az előző csoportoké, a saját társadalmi szubkultúrájuknak megfelelő értékek, normák, és objektivációkra épül.

A munkásság életmódjára nehéz egységes karakterjegyeket megfogalmazni, mert létrejöttét, összetételét nem a hagyományos ipari munkastruktúra alakította ki, hanem a speciális magyar viszonyok. Igen fiatal osztály különösebb szervezeti tapasztalatok nélkül. Ha mégis kísérletet teszünk, és a munkáslét értékeit kívánnánk megfogalmazni, akkor az elemi létezés értékeit, mint munka-bér-étel; a szociális társas értékek, mint szervezettség-szolidaritás; valamint a szocialista célok létének értékei, mint osztálytudatos vállalás, forradalmi célok említhetjük (Losonczi 1977.)³

A parasztság életmódját leginkább a társadalomból való kirekesztettség, ami társadalmi és települési is, amit az életforma, a létfeltételek, a falu vagy a puszta civilizációs szintje, az elmaradottság, a berögzött viszonyok tradicionális merevsége, a kulturális színvonal mélyen tartása, a hagyományok, a közösség állandó kontrollja jellemzi. A mozdulatlanságban lévő falusi paraszt fél mindennemű változástól, az alapvető értékek közössége: a föld és a termelési mód, a munka szigorú kötöttsége, a család, amely a szerint érték, ahogyan az előző kettőt szolgálja, a hagyományos erkölcs szigorúsága, a falu közösségének állandó nyílt kontrolja.(Losonczi 1977..)⁴

A két utóbbi osztály esetében ez a kulturális szint társadalomban megfelelő az adaptációhoz, ám a hívatásos tiszti pálya szempontjából szinte alig elégséges. Az “úriemberség” helyébe léptetett “szocialista tiszt” kép nem kellően tisztázott tartalmakat jelent, a katonai pálya értékei amelyeket a tiszti minőséghez a társadalom kapcsol továbbra is nagyjából az “úriemberség” értékeinek felel meg, azok megváltozott külsőségeivel, de belső értékeik dominanciájával. Ezek hordozására a új típusú tiszteknek nincs meg az előszocializációs alapjuk, de maga a politika vezetés is a politikai elkötelezettséget tekinti elsődlegesnek és nem a tiszti hívatás korábban tárgyalt követelményeinek való megfelelést. Ez a viszony is lassan oldódik, és a ’80-as évek elejére a szakmaiság is egyenrangú feltétellé válik a tiszti megfelelésben, ám addigra a tiszti pálya alaposan leértékelődik a társadalom szemében. Természetesen ennek sokrétű okai vannak, amely a politika szándékain, a képzés színvonalának ingadozásán keresztül sok más elemet tartalmaz, de úgy véljük hogy a tiszti hivatás elvárásrendszere és a valódi értékek közötti, a korábban már jelzett diszkrepancia is jelentős szerepet játszik.

Tehát ezek az előszocializációs állapotok folytatódnak a szakmai szocializáció során, ezekre épülnek, vagy mondanak ellent a szocializáció későbbi hatásai a szervezett képzés során. A szocializáció intézményrendszerében különös tekintettel a tiszti szakmai szocializációra, megkülönböztetett figyelmet érdemelnek a katonai iskolák. Ezek az iskolák ugyanis totális hatást fejtenek ki, rátelepszenek a jelölt személyiségére, és megfelelő előkészítést biztosítanak a pályán való eredményes szereplésre. Ez az intézményrendszer elviselhető, mert “… az ország legjobb családjaiból való fiúk nevelkedtek itt, s az intézetet elhagyva ki egyetemre iratkozott be, ki a hadseregbe lépett, vagy állami szolgálatba állt, s mindezekhez – csakúgy mint a jó társasággal való érintkezéshez – kitűnő ajánlólevélnek számított, ha valaki a konviktusban nőtt fel…” (Musil 1965.).⁵

Itt a tanórák, a játékok, a gyakorlatok, a növendékek játékai, a szigorú napirend, a fegyelmezések és számonkérések mellet, a kortárscsoportok szerepe is jelentős hatással bírnak. “…Elsajátíthatták általa az emberismeretnek azt a fajtáját, amelynek birtokában a másikat hanghordozásából vagy abból, ahogyan valamit a kezébe vesz, vagy hallgatásának árnyalataiból, vagy testtartásának kifejezéséből, ahogyan az adott térhez alkalmazkodik – egyszóval, lelki-emberi mivoltának ebből a változékony, alig megfogható, s mégis egyedül valódi és biztos formájából ismerjük fel, amely mint puszta vázat borítja, a magot, a megfoghatót és megnevezhetőt; és élvezzük amit felfedeztünk, még szellemi énjétől elvonatkoztatva…” (Musil. 1965.)⁶

A tanárok személyisége, alkalmazott módszerei is mind azt a szándékolt hatást erősítették, amelynek eredményeként megnyílnak a kapuk a végzett növendékek előtt a tiszti pálya felé.

A katonai akadémiák a hadiszolgálatra történő felkészítést végezték. 1898-tól kezdődően a bejutás ezekbe az intézményekbe többcsatornás módszerrel történhetett. Az elemi iskola négy osztályának befejezése után tanulmányaikat a jelöltek a katonai alreáliskolákban vagy polgári középfokú intézményekben folytathatták, ahol újabb négy évet kellett eltölteni. A katonai alreáliskolákból a továbblépés lehetősége vagy a hadapródiskolában, vagy a katonai főreáliskolákban folytatni a tanulmányokat, amelyek újabb négy éveket vettek igénybe, és ezek befejezésekor volt lehetőség a katonai akadémiák növendékévé válni, ahol a képzési idő három évig tartott. A katonai akadémiák állományába felvételt nyerhettek a polgári tanintézetekben érettségizettek is. Ez a rendszer működött Magyarországon 1919-ig.

A két világháború közötti időszak tisztképzésére a Trianoni békediktátum nyomta rá a bélyegét. A taníttatás, illetve a tiszti hívatásra történő felkészítés a két világháború közötti időszakban vezetői beosztást betöltők esetében a volt magyar királyi honvédség hadapródiskoláiban, illetve katonai akadémiáján (Ludovika Akadémia) történt meg. Jelentős azoknak az aránya, akik a tiszti hívatásra való felkészülést már tíz vagy tizennégy éves korukban megkezdték, ugyan így jellemző rájuk az idegen nyelvek magas fokú ismerete.

1945 utáni időszakban a totális szovjetdiktatúra és a puha kádári diktatúra közepette a korábbi katonaelittől megválik a politika, és a provizórikusan hangoztatott III. világháborúra készülés indokaként, rövid tiszti tanfolyamokon, azt követően tiszti iskolákon folyik a gyorsított képzés. A fejlesztési terv szükségletei megkövetelték a tisztképzés ütemének növelését. Ráadásul mivel a szovjet gyakorlat nem ismerte a hivatásos tiszthelyettesi kart, a korábban tervezetteknél is jóval több új tisztre volt szükség.

A tisztképzés egy évre lerövidített időben az újonnan felállított fegyvernemi tiszti iskolák feladata lett. Így jöttek létre 1949. október 1-jével a Bem légvédelmi tüzér, a Dózsa gyalogos, a Kilián repülő hajózó, a Kossuth tüzér, a Rákóczi páncélos, a Ságvári hadtáp, a Táncsics műszaki, a Vasvári repülő szakkiképző, a Zalka híradótiszti iskolák. A tiszti továbbképzés színtere a Hadiakadémia volt.

Az 1967-ben megindult országos oktatási reformmal összhangban nagyarányú szervezési és irányításbeli módosítások történtek a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián, ahol a szovjet vezérkari akadémiának hazai megfelelőjeként hadműveleti tanfolyam kezdte meg működését. Ugyanebben az évben szűnt meg az Egyesített Tiszti Iskola és helyette a Kossuth Lajos Katonai Főiskola és a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskola képezte a tiszteket. A Kilián György Repülő Tiszti Iskola repülő műszaki főiskolává alakult.

Az utánpótlást a politikailag megbízható osztályokból verbuválják, ez a kezdeti időszakban erősen visszaveti a hívatáshoz köthető életmódbeli megnyilvánulásokat, a korábbi tisztképhez képest a kialakuló tiszti csoport, különösen az 50-60-as években erős hendikeppel indul, amelyet csak egyedi módon képesek ledolgozni, a javulást csak a következő évtizedek hoznak, ahol is magas szintű, a tiszti hívatásnak megfelelő követelményeket érvényesítenek a felvételnél is és a képzés során is.

1980-as évek elején külön gond volt a katonatiszti hivatás alacsony presztízse (a leértékelődés 1945 óta folyamatos volt). A II. világháború utáni időszakban a tiszti tanfolyamok és iskolák képzésének színvonala és jellege összehasonlíthatatlanul rosszabb volt a korábbihoz képest, s ez az évtizedek során – társadalmi, politikai okok miatt – nem sokat változott. A tiszti hivatás társadalmi megbecsültségének lecsökkenését az is okozta, hogy a néphadsereg hivatásos katonájának mindenkor a rezsim hű támaszának kellett lennie. A negatív társadalmi folyamatok kiszélesedésével és a diktatúra keményebb változatának megszűntével párhuzamosan romlott a hadsereg általános fegyelmi helyzete is, mely az 1970-es, 1980-as években vált szembeötlővé.

Az oktatási intézmények mellet jelentős szerepe volt a tiszti pályára készülőknek a szabadidős művelődési intézményrendszer is, amely a polgári életben történő megjelenését követően bekerült a hadsereg életében is, ahol az önálló magyar véderő megteremtésétől fogva napjainkig jelentős funkció és formaváltozáson ment keresztül. A magyar intézményrendszer történeti bemutatására dolgozatunk egy másik, önálló fejezetében térünk vissza, jelenleg csak az általános tendenciák leírására, bemutatására szorítkozunk.

A polgári kaszinók és a francia szalonok megjelenése, kialakulása – amelyek mintegy előképei a tisztikaszinóknak - azoknak a változásoknak köszönhetők, amelyek a nemesi és polgári rétegek körében az 1500-as évektől kezdődően indultak meg, amely végül is elvezet az “úriember eszmény” megfogalmazásához, a polgárosodás folyamatához.

A középkori uralkodóknak szükségük volt nemesemberekre, mert ezek hozzátartoztak az udvari nyilvánosság pompájához, a király részére ők kölcsönzik a pompát, a rangot, és egyúttal mindig időben lépnek, hogy megvédjék érdekeiket, ezáltal kialakul egy szimbiózis, amely megbonthatatlannak látszik. Ám az 1500-as években fokozatosan kezd kialakulni egy réteg, amely az egyetemet végzettek új csoportja, ez a csoport lesz az, amelyik a kormányok szakértőit adja, és “… a kormányok busásan megfizették embereiket: az újkor kezdeti szakaszában inkább az állami szolgálat, mint a kereskedelem kínálta a legjárhatóbb utat a nagy vagyonok szerzéséhez. Emellett egyre inkább különleges státust is kínált nekik. Ők, akik társadalmukon belül a tanult és vezetőpozícióban lévő embernek kijáró tiszteletet élveztek, hovatovább egyfajta nemességhez jutottak…” (Dewald 2002)⁷

Ez az elit, már egy másfajta elit, ez már többre tartja az igazgatást, mint az erőszakot, és ezt az elitet szigorú nevelés formálja. Erre az időszakra már társadalmi állás tekintetében különböző gazdasági helyzetű és politikai tekintélyű emberek tartoznak együvé, és a karrier mobilitás egyik formája, csatornája számukra a tiszti pálya.

Magyarországon a formális szocializációs intézmények az 1700-as évek végére differenciálták a nemességet, aminek következtében az udvari nemesség és a vidéki nemesség elfordult egymástól. Az udvari nemesség a bécsi udvarban a vidéki nemesség a vidéki kúriáiban éli életét. Ez a kettészakítottság megnyilvánult a vagyonokban is, a nemesi származáshoz hozzátartozott a szép ruha, a finom modor, és az előkelő beszéd. Az iskolázottság hiánya, vagy a borok és az ételek területén megmutatkozott tájékozatlanság gúny tárgya volt, márpedig a szegény nemes éppen ezt az ellentmondást testesítette meg. Sokan voltak, akik egyszerűen nem engedhették meg a nemesi származás igazolására szolgáló külső kellékeket, ugyanakkor nagy hangon bizonygatták nemesi születésüket.

Ennek ellensúlyozására hozzák létre azokat az intézményeket, amelyek a szegény nemesek támogatását hívatottak biztosítani. Ekkor a XVIII. században létesültek az első katonai iskolák az elszegényedett ifjú nemesek részére, amelyek alapvetően a katonai pályára készítették fel őket, ugyanakkor társadalmi helyzetüket megillető jó modort és készségeket is elsajátították bennük, továbbá az udvari nyilvánosság és a polgári nyilvánosság kellékeit is. Ebben az időszakban jellemzővé válik a nemesség növekvő hajlama a városokba költözésre, de jellemzően a kisnemesség esetében, vagyon híján elmosódtak a különbségek a városi középosztály és a nemesség között, egyformán öltözködtek, egyformák voltak a szokásaik, beszédmódjuk.

A különbségek elmosódásához hozzájárultak a kor intézményei és eszmeáramlatai is.

Alternatív lehetőséget kínált a társadalmi fennsőbbrendűségre a tanult, elegáns úriember képe, aki saját képességeire támaszkodik, akinek származása nem függ össze társadalmi helyzetével. Megjelennek a francia Akadémia mintájára szervezett intézmények, amelyek minden tehetséges ember számára nyitottak; az irodalmi szalonok, amelyek az értelmiség, a hívatásosok és az amatőrök szórakozóhelye, ahol megvitatják az irodalom és az erkölcs kérdéseit. Ebben a képben egyre fontosabb szerepet játszanak a jellemről alkotott fogalmak, mely szerint “…a jellem nem pusztán egyéni minőség, hanem az egyéni és a társadalmi normák keveredése határozza meg, amely helyes ismereteket tükrözött a világról, a viselkedésről és az erkölcsről, és ehhez hozzáadja az egyéniség csillogását…” (Dewald 2002)⁸.

A XVIII. századi Európában az “úriemberség eszménye” válik uralkodóvá, amely olyan társadalmi eszményt jelent, amely elválasztja a társadalom vezetését a származástól és örökléstől, amely eltérő mértékben ugyan, de jelentéktelennek tekinti a nemesi származást, ezzel ellentétben értéknek a képességet, az érzéket és a törekvést tartja.

Erre az időszakra a tudományos-technikai fejlődésnek köszönhetően a hadseregek gyors növekedésnek indultak, és szinte minden nemesnek, aki igényelt állást adtak. A XVIII század végére nemesség egyre nagyobb tömegei az állami állásokból szerezte jövedelmét, és itt is jelentős mértékben a hadseregekben.

Ekkortájt “…a humanista –arisztokratikus társaság örökösei, a polgári értelmiségiekkel való találkozás során, társas beszélgetéseiken keresztül – melyek csakhamar nyilvános kritikává fejlődnek – hidat vernek a széteső udvari nyilvánosság maradványa és az új polgári nyilvánosság előformája között…”(Habermas 84.p.)⁹ Ezt az udvari nyilvánossági formát ebben az időben, de talán még napjainkban is részeiben valósítja meg a hadsereg, és szinte teljes formában a papság. A polgári nyilvánosság nem valósult meg az úgynevezett szocialista korszakban sem, a hadsereg a nyilvánosság előtt elzártan működött, tevékenysége, intézményei a civiltársadalom kontrolja elől elzártan működik, ezen belül a saját művelődési intézményei is.

A szabadidős művelődés, vagy Habermas szerint a nyilvánosság intézményeinek legfontosabb funkciója az okoskodás, amely művészeti és irodalmi alkotások megvitatásával kezdődött, de csakhamar gazdasági és politikai vitákra is kiterjedt.

“…Franciaországban a szalonok sajátos enklávét alkottak. Amíg a polgárság, amely az állam és az egyház vezetéséből teljesen ki volt zárva, a gazdasági életben lassanként minden kulcspozíciót megszerez magának,…, a nemesi és polgári nagyvilági dámák szalonjaiban hercegek és grófok, órások és szatócsok fiai érintkeznek egymással….” (Habermas 89.p.)

A XVIII. század valamennyi jelentősebb alkotója ilyen szalonokban hozza nyilvánosságra gondolatait beszédekben, akadémiai előadásokban, nyilvános vitákban.

Németországban és hozzá hasonlóan Magyarországon is a társasági formák (később kaszinók) titkos és nyílt egyesüléseké bővülnek, amelyekbe viszonylag könnyű bejutni. Itt a társadalmi hierarchia korlátain túl, a polgárok a társadalmilag elismert, de politikailag jelentéktelen nemesekkel érintkeznek. Ezek azonban tendenciaszerűen állandó vitatkozást szerveznek magánszemélyek között, ennél fogva Habermas szerint több intézményi kritériumot figyelhetünk meg.

1. A társasági érintkezésnek nem előfeltétele a státus egyenlősége, a rangok szertartási rendjével szemben felülkerekedik az egyenrangúak közötti tapintat, az érv tekintélye, a pusztán emberi egyenlőség.
2. A vitatkozás előfeltétele olyan területek problematikussá tétele, amelyek eddig nem minősültek kérdésesnek, eddig az egyház, vagy az állam fenntartotta magának a kérdésről való megszólalás monopóliumát, a kultúra termékeinek, mint árunak a megvitatását.

 

3. A nyilvánossági vitában résztvevő közönség köre elvileg lezáratlan, a kérdések hozzáférhetőségükben is általánossá válnak.

Ezek a kezdeti intézmények a fenti elvek alapján bővülnek és érik el mai teljességüket. Ezek közé sorolhatjuk a mecénást helyettesítő kiadók megjelenését a könyvpiacon, a színházakat, amelyek a nyilvánosságnak szólnak, megteremtődik az olvasó, a zenehallgató és a színházi közönség. A művészet a társadalmi reprezentáció alól felszabadulva a szabad választás és az ízlés tárgya lesz. A képek kiállítására kialakulnak a múzeumok, amelyek intézményesülnek, a bírálatokra az elmélkedésekre kialakulnak a szakmai folyóiratok.

Ez a folyamat különböző eltérésekkel figyelhető meg Európa országaiban, így Magyarországon is jelentős késéssel de megtörténik.

Ezek a változások azonban nem tükröződtek a hadseregben, ahol az 1800-as évektől kezdődően kialakult egy kettős nyilvánosság, ahol az egyik az udvari nyilvánosság, amely a hadseregek általános életét, a katonai hívatással kapcsolatos dimenziókat érintik, és kialakul valamiféle polgári nyilvánosság is, amely az életmód bizonyos területeire, különösen a kaszinók és a magánkapcsolatok területére érvényes. Ez a polgári nyilvánosság azonban mégis korlátozott annyiban és olyan mértékben, amennyiben és mértékben a civil szféra bekapcsolódását szigorú szabályok korlátozzák.

Ez a fajta zártság azonban nem látszik ellentmondani a Habermas által leírt egyletek tagsági és nyilvánossági tevékenységéről szóló megállapításainak, mert ott a tagság, itt a hívatásos tiszti státus betöltése a nyilvánosságba való bekapcsolódás feltétele. A kaszinók pedig a polgári nyilvánosság megtestesítői, mert a napi élet szigorú hierarchikus viszonyai oldódnak, a vitatkozás, polemizálás és véleménynyilvánítás itt már az egyenrangúságra épül. Az már más kérdés, hogy egy bürokratikusan szervezett szigorúan hierarchizált és strukturált, parancsuralmon alapuló szervezet ezt a fajta “polgáriaskodást” a későbbiek során megtorlatlanul hagyja-e. A kaszinó rendszer ilyen formán a tiszti életmód szerves részévé válik, és működik egészen a II. világháborút követő időszakig.

Az 1949 utáni időszakra szintén az udvari nyilvánosság jellemző, csak itt az udvar a mindenkori pártközpont, amely a hadsereget saját nyilvánossága eszközének, közönségének tekinti egy lehetséges III. világháborúra való felkészülés okán. A civil szféra számára is a közönség szerepe jut, amikor is díszszemléken, és egyéb parádékon látja a hadsereget, de sem munkájáról, sem belső viszonyairól nem jut információhoz. Bár úgy gondoljuk, ez a fajta nyilvánosság és a közönség szerep mindenfajta központosított, centralizált és/vagy diktatórikus rendszer sajátossága. Mindenfajta érdeklődés, bírálat a tabu körébe sorolódik. 1967 március 7-i, MSZMP Politikai Bizottsági határozat ezt a reprezentativitás felfogást erősíti meg, amikor is egyértelművé teszi ezt a látens szerepet a hadsereg pártirányításáról szóló határozattal.

Ebben a felfogásban szerepel ezen időszak katonai életmódja, szabadidős művelődése is. A központi elveknek megfelelő képességek kifejlesztését szolgáló szabadidős tevékenység, szervezeti és intézményi struktúra figyelhető meg, ahol az egyén szerepe másodlagos, a tudást az erre speciálisan felkészített személyek (népművelők, instruktorok, esetenként inspektorok, KISZ bizottságok és kulturális szervezők) végzik. A nyilvánosság szempontjából ezek az intézmények is a korábban megfogalmazott kettős struktúra alapján dolgoznak, ám amíg a korábbi időszak kaszinói tagdíjakból működnek, addig az új típusúak állami támogatással, állami irányítás alatt.

A hadseregben működő kulturális szabadidős intézmények követik a magyar társadalom intézményrendszerének struktúráját, annak leképeződései, azt is mondhatnánk, hogy duplung intézményei, amelyek működésükkel kielégítik az udvari reprezentativitás követelményeit, az elkülönülés oka azonban nem csupán ideológiai, hanem bizonyos szociális támogatási formaként is üzemelnek. Ez a modell már a reprezentativitás részévé válik, és még akkor is, továbbra is változatlan formában működik, vagy csak kis változtatással, amikor a résztvevők részéről már igény is alig, vagy egyes szolgáltatásai iránt egyáltalán nem jelentkezik.

Az ötvenes években bekövetkezik egy másik fontos fordulat is, mert a hadsereg nyilvánossága szempontjából a közönség szerepét betöltő tiszthelyettesek, a hadsereggel szerződésben álló polgári személyek és családtagjaik is alanyi jogon járhatnak ezekbe az objektumokba, ezzel megszűnnek az azonos társadalmi csoportok elkülönülési lehetősége, a vitalehetőségek szerepe lecsökken, a tudományos tevékenység kiszorul, elsősorban az adott időszak művelődés - közművelődés-szabadidős művelődés fogalmi rendszerének megfelelő tevékenységet folytatnak.

A szabadidős művelődésről tehát elmondhatjuk, hogy a katonai hívatásra, a tiszti szerepek betöltésére történő szocializáció fontos intézményei. Nem elsősorban a szándékolt hatásaival, amelyek alig manifesztálódnak, különösen az 50-es éveket követően-, hanem azzal, hogy a hadsereg részére lehetőséget ad az úriember eszmény, a polgári nyilvánosság megvalósításában. Azzal, hogy a tiszti életmód részévé válik, a kaszinó lehetővé teszi egy olyan kvázi hierarchikus viszonymentes övezet kialakulását, ahol a résztvevők átmenetileg felfüggesztik társadalmi státusaikat, és a tudomány, az irodalom, a művészetek és az öntevékenység átmeneti egyenrangúságát élvezik.

Az 1949 utáni időszakban ez a funkció nem valósulhat meg, mert az új állomány előszocializációja másfajta kondíciókat eredményez, nagy a műveltségbeli viselkedésbeli depriváció, idegen a belépők számára az a kultúra, amelyben a szolgálatot teljesíteniük kell. Szerepkészleteikben ennek a feladatnak a szereptartalmai nem szerepelnek, ezért a művelődési intézményeknek olyan reszocializációs folyamatokat kell szolgálniuk, amelyek a tiszti hívatással konzisztens tartalmakat alakítanak ki, amelyek folyományaként az udvari és a polgári nyilvánosság követelményeinek megfelelővé válik a hívatásos tisztikar.

Ebből következik a szabadidős művelődéssel kapcsolatban kialakult álláspont, melynek következtében az önkéntesség, a szabad választás másodlagos szemponttá válik a szabadidős művelődésben, első helyre a szocializációs hiátusok mérséklése, megszüntetése, majd 1975 utáni időszakban már a művelt intelligens “szocialista embertípus” kialakítása szerepel. Ennek következtében alakul ki a kissé erőszakos intézményrendszer, amelyek élére népművelők kerülnek, és úgy gondoljuk, hogy a fogalom etimológiája megmagyarázza a működésüket is.

Homogén de sokféle intézményrendszer alakul ki, a tiszti klubokból, helyőrségi művelődési otthonok, majd helyőrségi klubok jönnek létre, amelyek már nem szolgálnak különösebb szocializációs célokat, működnek, és a tiszti minőség kialakulásában szinte jelentéktelen szerepet játszanak, a tiszti állomány kaszinójellegét megszünteti, és hozadéka legalább is kétséges.