Az emberiség örök dilemmái közé tartozik, vajon az egyes egyedek milyen módon képesek részt venni a társadalom tevékenységében, milyen ismeretek, úgynevezett kulturális tőkék elsajátítása szükséges a rendszerbe történő integrációhoz, továbbá milyen ismeretekkel kell rendelkeznie az egyénnek ahhoz, hogy a társadalom tevékenységének ne csak “elszenvedője “ legyen, hanem abban aktívan vehessen részt. Legyen képes felhasználni a társadalom nyújtotta feltétel rendszert saját céljai, érdeke megvalósításában, továbbá maga is aktívan legyen képes befolyást gyakorolni a társadalom folyamataira. Ennek szellemében a különböző társadalmak valamilyen módon megpróbálják átörökíteni az addig eltelt időszakok felhalmozott kultúráját, ezzel biztosítani a társadalom kontinuitását, és megteremtik a lehetőségét, vagy csak tudomásul veszik azokat a deviáns kultúra formákat, amelyek végül is a meglévő tagadásával magukban hordozták a társadalmi innováció lehetőségét, a társadalmi megújulást is.

A tradicionális és az innovációs kultúra kölcsönhatása együttesen jellemzik napjaink társadalmát is, a társadalom műveltségének, az úgynevezett kulturális tőkének eloszlásában is megfigyelhetjük azt, hogy annak eloszlása nem egyenletesen jelenik meg a különböző társadalmi csoportokban. Ez az egyenetlen eloszlás pedig annak határait jelöli ki, hogy az adott egyén mennyire képes élete megvalósításában azokat alkalmazni. Azt, hogy ki milyen módon részesedik a kulturális tőkéből alapvetően a társadalmi csoporthoz való tartozása határozza meg. Közismert, hogy az egyén a szocializáció során a kulturális tőkét a különböző intézmények közreműködése eredményeként sajátítja el, és hogy ennek struktúrája, minősége, tartalma milyen lesz attól függ mely intézménynek milyen hatékony a szándékolt szocializációs hatása, továbbá, hogy ezek a különböző hatások milyen struktúrában szerveződnek és mennyire interiorizálódnak az egyén tudati struktúrájába. Nagyon fontos dolog annak ismerete is számunkra, hogy a mindennapi élete során az egyént milyen gyakorta érik olyan hatások, amelyek mozgósítani képesek ezt az egyszer már elsajátított tudáshalmazt. Ettől függ ugyan is, hogy az új helyzetekben mennyire képes aktivizálni meglévő ismereteit, illetve a meglévő ismereteket mennyire képes újszerűen átalakítva felhasználni. Ebből látható, hogy egy idő után az ismeretek nem használt köre az egyén tudatának olyan bugyrába kerülhet, amelyet nehezen lehet csak aktivizálni.

Nem egyszerű tehát azok dolga akik definiálni kívánják a “funkcionális analfabetizmus“-t, meg kívánják fogalmazni milyen összetevőket kell a kategória alatt érteni, mely területein a társadalmi életnek jelenthet az egyén számára problémát, milyen feladatok azok, amelyeket fel kell vállalni a társadalomnak annak érdekében, hogy a jelenség ne legyen gátja a társadalmi érvényesülésnek, tágabb értelemben a társadalmi fejlődésnek.

A tudomány által leginkább elfogadott definíció szerint “a funkcionális analfabetizmus” olyan műveltségi állapot, amelyben az írni olvasni tudás képességeinek megszerzett színvonala egyre kevésbé alkalmas arra, hogy új információkat fogadjon be az egyén, továbbá alkalmas legyen azok közlésére, az új tudás megszerzésére, feldolgozására és kezelésére, valamint személyközi interakciók lebonyolítására. Ezt a gondolatmenetet szélesíthetjük és általánosíthatjuk is egyben. Szélesíthetjük abban az értelemben, hogy az egyén egyre nehezebben képes a társadalmi integrációra, a társadalmi folyamatokban való részvételre, és általánosíthatjuk abban az értelemben, hogy bizonyos társadalmi csoportok kiszorulhatnak a társadalmi kommunikáció, a társadalmi érdekérvényesítés demokratikus rendszeréből. Az általánosítást pedig talán úgy is értelmezhetjük, hogy egyre nagyobb társadalmi csoportok kerülhetnek ebbe a helyzetbe, hiszen mint egyik szerzőtársunk írja a Gutenberg galaxisból ráléptünk az informatikai sztrádára. Ebből következően újabb és újabb társadalmi szükségletek jelennek meg, amelyeknek az egyén, a társadalom egyre szélesebb csoportjai egyre nehezebben felelnek majd meg. Ez pedig hosszabb távon olyan szubkulturális csoportok megjelenését indukálhatja, amelyekre az lesz a jellemző, hogy saját csoportkultúrájukat, értékeiket, viselkedésmódjukat fogják szembeállítani a társadalomban általánosan elfogadottakkal, és annak érvényre jutását akarják elérni azokkal az eszközökkel, amelyekkel politikai kultúrájuk szerint rendelkeznek.

Miért nagy ennek a veszélye napjainkban, és miben rejlik veszélyessége? Most, amikor talán csak karnyújtásnyira van az európai integráció, a funkcionális analfabetizmust mint e folyamat egyik fékezője jelenhet meg. A magyar munkaerő alacsony ára egyik okaként azt említik a gazdasági szakemberek, hogy nem rendelkezünk a kommunikáció, a tudás olyan minőségével, mint ami a nyugat -európai régió munkásaira jellemző. Azt is állítják, hogy a történelmi fejlődés során lemaradt régiók csak a munkakultúra és a társadalmi élet kultúrájának képességével emelkedhetnek fel a megfelelő színvonalra, és nem elégedhetünk meg azzal a sztereotípiával, hogy milyen eredményekkel, képességekkel rendelkeznek tudósaink a világ szellemi életében, továbbá milyen magas színvonalon képez iskolarendszerünk, mert ez csak a szakmai kultúra területe. Itt nekünk más elemekre is szükségünk van, mert a társadalmi életet nem szűkíthetjük csak a munka világára.

A társadalom egésze csak akkor tartja hasznosnak a társadalmi változást, fejlődést, amennyiben személyes érintettségét érzi, azaz saját sorsának jobbulásával, pozitív irányú változásával méri. Ebben az értelemben csak a pragmatikus elemeket méltányolja. Tehát nem tehetjük meg, hogy bizonyos, - mint korábban már jeleztem-, egyre szélesebb társadalmi csoportokat leszorítunk az érvényesülés mezsgyéjére, a tudásuk funkcionális használatára nem készítjük fel őket, és valahol a sztráda mellett gyalog hagyjuk őket, Majakovszkij szerint “ rakéták közt szekerekkel elveszel”.

A jól vagy rosszul működő iskolarendszer feladata lenne elsajátíttatni az emberekkel azt a kultúrát, amely a társadalomban funkcionális megfelelést biztosit az egyén számára. Vannak azonban - sok más mellett - olyan diszfunkcionális elemek ebben az iskola rendszerben, amelyek még elvileg normális működésük esetén is jelentkezhetnek. Segítségünkre siethet ennek megértéséhez a lingvisztikai szociológia.

Basil Bernstein írja, hogy a társadalmi kommunikációban két fajta kódrendszer használatos. Az elsőt úgy hívja hogy univerzális kód, amely a közlési helyzettől függetlenül bárki számára érthetővé teszik a kommunikációs tartalmakat. Erre a nyelvre szocializál az iskola. A második a korlátozott kód, amely a beszédhelyzetekhez kötött, a helyzet adta támpontok nélkül ez a beszéd nem vagy nehezen értelmezhető mások számára. Erre a nyelvre szocializál a család általában.

Az egyén tehát élete nagyobb részében- főként ha figyelembe vesszük a gyerekek iskolai verbalitásának mennyiségét, minőségét is - láthatóan a korlátozott kódot használja. Ez marad meg a mindennapi reprodukciók szintjén, és a későbbiekben ez az amit mindennapi közlési helyzeteiben használ. A társadalomban való aktív részvételhez azonban az általános kód szükségeltetik, amelynek egy része megvan az egyén tudatstruktúrájában, de nem használatos, más részüket pedig amelyek társadalom fejlődése során születnek, később kell elsajátítania. Tehát sokakkal ellentétben én nem azt állítom, hogy nem rendelkezik ezekkel a tudásokkal az egyén, hanem azt hogy ezek a tudások nagy része a tudat struktúra rejtett, “pókhálós“ helyein helyezkednek el, ebből következik, hogy másként mozgósíthatók, más módszerekkel aktivizálhatók, le kell porolni őket.

Így tehát különbséget kell tennünk a már megszerzett, de nem használt általános kódok és a még megszerzésre váró kódok kezelése között. Míg az első a felfrissítés a használat, a másik az oktatás során kerül aktivizálható állapotba.

Nagyon fontos annak felderítése, hogy milyen motivációkra építhetjük a funkcionális analfabetizmus megszüntetésében az egyének részvételét. Természetesen az egyének sajátos motivációi képezhetik az alapját, mert e nélkül nem az együttműködés elnyerése, hanem ismét valamiféle felülről való ráerőszakolós, - majd mi megmondjuk nektek, mi fontos számotokra- módszer sikeredik, és azt már mindannyian tudjuk ennek mi a neve. Ez diktatúra, és teljesen mindegy milyen köntösben jelentkezik, jelenleg esetleg egy újabb kultúr misszió rémképében.

A megoldásra egy rövidebb és egy hosszabb távú cél megfogalmazása kínálkozik. A rövidebb azon ismeretek előhívására vonatkozik, amelyek már megvannak. Erre kitűnő lehetőség kínálkozik kommunikációs tréningekkel, munka-erőpiaci tréningekkel, a médiákban használatos nyelvezet közérthetőbbé tételével, bizonyos információk felhasználásának magyarázataival oldhatók meg. Igaz lehet némiképp változtatva Arany János ars poeticája, a népről a népnek a nép nyelvén. Csak itt most az információk arra a tudásra vonatkozzanak, amire szüksége van az egyénnek, tanulja meg hogyan tudja használni azokat, de csak olyan nyelvi kódok segítségével közvetítsük az információt, amely számára lehetővé teszi az elsajátítást.

A hosszabb távú cél a fejlődés irányait szem előtt tartva olyan speciális - az andragógia kompetenciájába tartozó - ismeretek biztosítása, amelyekkel saját munkaerő-piaci kondícióit javíthatja az egyén. Itt nem elsősorban szakmai képzésre gondolok, sőt arra egyáltalán nem e téma kapcsán.

A szociológiai kutatások nagy segítséget nyújtanak annak meghatározásában, hogy mely társadalmi csoportok veszélyeztetettek leginkább a funkcionális analfabetizmus által. Ebbe a körbe tartoznak az alacsony iskolázottságú egyének, a mai fiataloknak közel csak fele szerez érettségit, tehát az újratermelődésben a fiatal népesség ötven százaléka veszélyeztetett (TÁRKI: Társadalmi Riport 1996.), de lehet, hogy társadalmi méretekben ez még nagyobb arányt tesz ki. Nagyon veszélyeztetettek a társadalmi foglalkoztatási hierarchia alsóbb régióiban dolgozók, az alacsony jövedelműek, akik a tudás megszerzésére nem tudnak kellő anyagiakat fordítani. Veszélyeztetettek az idősebb korosztályhoz tartózók nagy százalékban, és a társadalom lecsúszott vagy lecsúszásban lévő rétegei, akik már a meglévő tudásuk reprodukciójára sem vállalkoznak. Hasonló helyzetbe kerülhetnek a munkanélküliek, de a társadalom perifériájára szorultak is. Ebből következik, hogy minek utána a társadalom nagy hányada van kitéve ennek a kellemetlen hatásnak, az eredményes megoldás is csak társadalmi összefogással, az állam szerepvállalásával születhet.

Negatív hatással a társadalmi lét valamennyi területén számolhatunk, de a legsúlyosabb problémát mégis a gazdasági élet, a politikai szféra, a társadalmi nyilvánosság, és a civilszféra területén okozhat.

A gazdaság területén ha fennmarad a jelenség továbbra is a magyar munkaerő leértékelését eredményezi más például a külföldi munkaerőhöz képest. Az új ismeretek befogadásához nem lesz meg a tudásbeli feltételrendszer, ez pedig nem jó a gazdasági innovációnak sem. Hiszen nem szorul különösebb bizonyításra, hogy az iskolarendszer nem képes olyan tudás közvetítésére, amely mindenkor minden helyzetben alkalmas az adott feladatok megoldására. Szükség van minden helyzetben az alkalmazkodásra, ennek pedig gátja a funkcionális analfabetikus helyzet

A politikai szférában az érdekek artikulálásának, megfogalmazásának problémái mellett megjelenik annak réme, hogy a hatalom és a tömegek nem képesek egymás üzeneteit megérteni, ami feszültségekhez vezet. Félreértelmezések, kölcsönös meg nem értések pedig megakadályozzák a demokráciában nélkülözhetetlen párbeszédet, ami súlyos következményekkel járhat.

A társadalmi nyilvánosság - egy olyan helyzetben ahol a hivatalosan közvetíteni akart információk a tömegek számára felfoghatatlanok -, nem működik. Nem működik azért sem mert a tömegek részéről az érdekek artikulációja sem éppen a szalonokban divatos nyelven, esetleg módon történik. Ez kedvezhet annak is, hogy olyan szélsőségek uralják el a nyilvánosságot, amely már nagyon komoly veszélyeket jelenthet a társadalom működésére.

A civilszféra, amely az emberek kölcsönösen vállalt és kialakított autonómiát élvező területe minden társadalomban egyik fontos pillére kell legyen a demokráciának, de az állam a jogszabályok útján mégis képes befolyásolni őket. Fontos ezekben is a megfelelő kultúra elsajátítása, hiszen az érvényesülés az egyén részéről ebben a szférában is csak ez által működik.

A megoldás esetén tehát fontos annak feltérképezése kikre számíthatunk a végrehajtás során.

A legelső az állam, a politikai hatalom. Itt megoldás az oktatás, a művelődés feltételeinek, intézményrendszerének kialakítása és működtetése, a szükséges korrekciók megvalósításának biztosítása.

Nagyon fontos bekapcsolni a civil szervezeteket, kulturális és társadalmi egyesületeket. Ezzel biztosítható lenne a tudás szelektív, differenciált közvetítése, az egyéni érdekeltségre épülő motivációs bázis kialakítása.

Nagyon lényeges elem a tömegkommunikációs csatornák segítségének igénybevétele, és felhasználása a kulturális tőke terjesztésében, a funkcionális analfabetizmus felszámolásában. A tömegkommunikációnak szerepe lehetne abban is, hogy ezt az állapotot megfelelően kommunikálja. Annak nyilvános meghirdetése, hogy most a funkcionális analfabetizmus ellen harcolunk nagy hiba lenne, mert a funkcionális analfabéták azt éreznék, hogy őket valamiért most a társadalom megrója, stigmatizálja, és ebből az elitélendő állapotból való kikecmerkedéshez nyújtja a segítő mankót. Ennek kommunikálása nem vezetne a már korábban leirt együttműködéshez. Ezért fontos az egyéni érdekekre épített motiváció kialakítása és kommunikálása.

Rövid összefoglalásként tehát azt kell érvényre juttatni, hogy bár egyéni devianciáról van szó, nagyság rendje miatt mégis társadalmi jelenséggel állunk szemben. Mint minden társadalmi jelenség esetében az egyén itt sem tud megfelelő stratégiát alkalmazni, mert a jelenség érzékelése csak alkalomszerű részéről, és mert nem rendelkezik azokkal az eszközökkel sem, amelyekkel a probléma kezelhető. Társadalmi jelenségként kell azért is értelmezzük, mert következményei a társadalmi élet szinte valamennyi szférájában káros következményekkel jár, aminek hatásai lehet hogy ma még nem súlyosak, de a későbbiek során beláthatatlanokká válhatnak. Ha társadalmi jelenségről van szó, akkor a társadalom valamennyi szférájának a feladatvállalása és közreműködése szükséges a jelenség megszüntetésében, ezzel differenciáltan kezelhetjük a problémát. Miután a jelenség egyéni szinten értelmezhető azok részéről, akik elszenvedői a jelzett problémának, a megoldásban az egyéni motivációkra kell építeni, elnyerve ezzel az egyének együttműködését.

A konkrét megvalósítás során pedig felhasználhatók azok a szociológiai kutatások, amelyek szép számmal találhatók, bár konkrétan a funkcionális analfabetizmus mérhetőségével kapcsolatos magyar szakirodalommal még nem találkoztam. Az iskolázottságról, a tudásról szóló, vagy az életmód témában megfogalmazottak nagyban támpontjai lehetnek egy ilyen megismerő tevékenységnek.

Célszerű lenne egy konkrétan ezzel a témával foglalkozó kutatás beindítását kezdeményezni, de a magas költségkihatásokon kivül gondolni kell arra is, milyen nehézséget jelentett számunkra egy definíció elfogadása, és még ebben is milyen sokféle értelmezés lehet jelen. Ugyan ilyen nehéz lehet egy kutatási problémasor operacionalizálása, de a mérő eszközök kiválasztása is. Ennek tudatában is keresnünk kell a tudományos eszközökkel leirt objektív helyzet leírást, mert e nélkül tevékenységünk nem a valós helyzet megoldására vonatkozna, hanem néhány tudós elme sajátos kísérletezésére. Igaz, hogy ennek is lennének eredményei, de azok nem abban az értelemben lennének társadalmiak, ahogyan a jelenség társadalmi veszélyességét értelmeztük.

Össze kell tehát fogni a megismerésben, a megoldási módok kimunkálásában, azok végrehajtásában a tudománynak, az állami szerveknek, társadalmi és civilszervezeteknek, és fel kell ismertetni az egyénekkel a tudás fontosságát, a motivációs bázisukban az egyéni érdekek felől közelítve. A sok egyéni érdek adja majd az eredményt.

 Budapest, 1997. március. 10.