Jelen kérdésünkben kíváncsiak voltunk arra, milyen gyakorisággal valósul meg a kapcsolattartás, továbbá összehasonlításként arra is kíváncsiak voltunk, hogy van-e lényeges különbség a mutatók nagysága és a vállalt etnicitás között.

A szülők ismerete nem mutat jelentős eltérést a romakultúrához tartozók és a nem romák között, bár ennél a kérdésnél jelentős azok száma, akik nem válaszoltak kérdésünkre. A válasz elmaradásának oka ismeretlen maradt számunkra. A válaszadók közül a magyarok 74 százaléka ismeri valamelyik és/vagy mindkét szülőjét, a transzetnikumhoz tartozók esetében ez a szám 88% és a magukat romának vallók 92 százaléka. Az ismeret a roma népesség felé haladva növekszik, és talán összefüggeni látszik a romacsaládoknál máshol már leírt gyermekszeretettel.

Azok aránya, akik nem ismerik szüleiket, nem mutatnak lényeges különbséget saját csoporton belüli arányukat tekintve. Ugyanígy nincs a vállalt etnikai mutatójában eltérés, a gyerekeiket soha nem látogatókra vonatkoztatva. Közel egynegyede esetében a szülőkkel való kapcsolat teljesen megszűnt. Ennek eredete nem csoporthoztartozás függvénye, mindenképpen vizsgálódásra érdemes.

A látogatás gyakoriságának mutatója szerint a roma népesség körében 10 százalékponttal gyakoribb a havi többszöri kapcsolattartás. Azonban ezek mélységéről, a látogatások során megvalósuló történésekről nincs információnk. Talán arra enged következtetni, hogy az identitás megerősítése az interakciók gyakoriságának növekedésével erősödik. Ez azonban csak hipotetikus elem, mindenképpen másfajta vizsgálatot igényelne.

Ilyen előzmények után kerestünk arra válasz, vajon az intézeti elhelyezés milyen közérzetet alakít ki a nevelőotthonok lakóiban. Kíváncsiak voltunk arra milyennek ítélik meg helyzetüket az otthon, a családban tapasztalt körülményekhez képest, mennyire fogadják el társaik a megkérdezetteket. Érik-e atrocitások a mindennapi életben a romakultúrához kötődőeket.

Fontos kérdésnek tartjuk a romanevelőre vonatkozó kérdéseket, ennek is van identitás vonatkozása, bár kétségtelenül nehezebb az értelmezése, mint a korábbi kérdéseknek volt.

A megkérdezettek véleménye az otthoni helyzet és a jelenlegi helyzet összehasonlítása során érdekes következtetésre sarkallhatna bennünket. Mielőtt sommás megállapításainkat megtennénk, utalunk arra, hogy a kérdés maga sem tesz lehetővé egyértelmű választ. Nem konkretizáltuk ugyanis, mit értünk “helyzet” alatt, a fizikai tárgyi környezetet, a családi technikai felszereltséget, a közérzetet, vagy netalán valamennyit együtt. Célszerűnek látszik egy későbbi vizsgálat során operacionalizálni a kategóriát, mert akkor a következtetéseink megbízhatóvá válnak. Jelenleg csak azt tudjuk megmondani, milyen a szubjektív közérzet, anélkül, hogy annak tartalmát ismernénk.

A szegénységgel sújtott családokra vonatkozó hipotézisünket látszik alátámasztani, hogy mindhárom vizsgált csoportban magasabb azok aránya, akik helyzetüket azonosnak vagy jobbnak tartják, mint mielőtt nevelőintézetbe kerültek. A magyar diákok 21 százaléka, a transzetnikum 31 százaléka és a romák 30 százaléka számolt be emelkedésről, a változatlanságot jelezte a magyarok 77 százaléka, a transzetnikum 63 százaléka és a romák 49 százaléka. Így a süllyedést jelzők adatai, bár arányuk nem jelentéktelen, a magyarok egy tizede, a transzetnikum 6 százaléka, és a romák egy ötöde, értelmezhetők az előzőekben leírtak miatt nehézkesen, hiszen az egyenlő érzet és az emelkedés érzete abszolút értelemben is felfogható számunkra.

A csoportba történő beilleszkedés fontos tényezője a fiatalok szocializációjának.

Megkérdeztük a fiatalokat arról is, hogy ”Elfogadnak-e a csoportban a többiek”. A fenti táblázat második oszlopában találjuk a válasz megoszlását kérdésünkre. A táblázat esetszámot tartalmaz, de célszerűnek látszik megvizsgálni az esetek százalékos megoszlását.

Az első lényeges megállapítás, hogy alig mérhető a “nem” válaszok nagysága. A magyarok körében két fő, és a romák között 3 fő jelzett elutasítást. Azt nem tudjuk pontosan, mi okozta, de feltételezésünk szerint a válaszadók röviddel a vizsgálat lefolytatása előtt kerülhettek az intézetbe, és még nem sikerült a betagozódásuk. Ha a szociometriai vizsgálatot is igénybe vennénk, megtudhatnánk, hogy a szűkebb környezetében is teljes az elutasítás, tehát perifériára szorultakról van-e szó, vagy csak egy a vizsgálat idején jelentkezett helyzet okozta rossz közérzetről.

A válaszadók közül a magyar csoport 73 százaléka azt állítja, hogy sokszoros kapcsolatrendszerben, egy negyede néhány tagot számláló kapcsolatrendszerbe tagolódik; a transzetnikum esetében háromötödüket sokan és kétötödüket néhányan fogadják el, a romáknál ez a szám 67% illetve 30 %. Nem olvasható ki az sem, hogy az elfogadásnak valamiféle etnikai okai lennének.

Az atrocitások, másképpen a konfliktusok fontos fokmérői a csoportok életének. A konfliktusokat úgy is felfoghatjuk, mint a csoporttá válás folyamatának indikátorait, de úgy is, mint a csoport változásának indukáló tényezőit. A csoport érettségét azonban minősítik a csoporton belüli konfliktusok jellege, az azokra adott válaszok kivitelezésének eszköze, módja is. Nem minden konfliktus torkollik atrocitásba, ami szintén szubjektív minősítés.

Sajnos arra nem kérdeztünk rá mit ért a válaszadó a fogalom alatt, és nem is vizsgáltuk csak a roma és a transzetnikum esetében az atrocitások meglétét. Azt mondhatjuk el, hogy a transzetnikum esetében elenyésző az atrocitásról beszámolók száma mindössze 4 fő, 28 fő, ez hatvannégy százalék, pedig azt jelezte nem érte atrocitás. 12 fő nem válaszolt, ami több mint egynegyedük. Valószínűnek látszik, hogy maga a kategória nem ismert a válaszadók körében. De ennek ellentmondhat a roma válaszadóknál tapasztalt megoszlás. Itt kétharmad nem tapasztalt (66%) atrocitást, viszont majd egyharmad beszámol róla. További elemzést mindenképpen igényel.

A roma nevelők alkalmazását a neveltek kevéssé feltételezhető igényén kívül az intézményvezetők elsősorban saját képzettségük/érdeklődésük okán szorgalmazták – részt vettek romológiai képzésben vagy figyelemmel kísérik a cigány etnikai kutatások eredményeit.

Ebben az életkorban, ahová megkérdezettek tartoznak, valamilyen fokon kialakul a továbblépés lehetősége, annak megfogalmazása mivé válhatok, mi legyen az életemmel. Erre a tervezett karrier mobilitás vizsgálat adhat megfelelő választ. Az intragenerációs célokra vonatkozóan megfogalmazott kérdésünkre adott válaszok eléggé elszomorító képet festenek számunkra

Jelmagyarázat: ks kisegítő iskola egy egyetem k jeles

ált általános iskola v változatlan j jó

szm szakmunkásképző iskola mag emelkedést tervez köz közepes

ki középiskola els elégséges

elt elégtelen

A válaszok közül csak a roma kultúrához valamilyen fokon kötődők kerültek feldolgozásra. Az adatok azt mutatják, hogy a jelenlegi helyzet csak reprodukálja azt a helyzetet, amelyet a bemutatáskor már leírtunk, nevezetesen az apa iskolai helyzetére és foglalkozására vonatkoztak.

A transzetnikumhoz tartozók több mint nyolcvan százaléka a szakmunkásképző iskolai végzettségig jutott el, ugyanez a mutató a romák körében 83 százalék. Talán megnyugtathatja a vizsgálódót, hogy a transzetnikai csoportba soroltak közül 12 fő középiskolát szeretne elvégezni és 7 fő egyetemen kíván továbbtanulni. A romák között ez a szám középiskola esetében 15 fő és egyetem 16 fő.

Kissé esélytelennek is tűnik a szándék, ha a tanulmányi eredményeket is hozzákapcsoljuk a szándékokhoz. A transzetnikumhoz tartozók esetében közepes vagy annál alacsonyabb tanulmányi eredményről számol be a megkérdezettek négyötöde, a romák közel kétharmada. Ismerve az egyetemekre való bekerülés lehetőségeit nehezen ugyan de teljesülhetnek ezek az elképzelések.

1. A nevelőintézetekbe kerülésnek a szegénység, a munkanélküliség, a halmozottan hátrányos helyzet nagy valószínűséggel az okozója, a roma népesség az össznépességen belüli arányához képest nagyobb arányban van jelen az állami nevelő otthonokban, de körülbelül ekkora mértékben túlreprezentált a hátrányos helyzetet illetően.

2. Az erőszakos kiszakítás nem csak a személyiség struktúrában, hanem a kulturális kötődés alakulásában is károsan hat. Minél fiatalabb korban kerül tartós gondozásba egy gyermek, a hatás annál inkább az asszimilációt erősíti.

3. Az intézetben eltöltött évek jelentős szerepet játszanak az identitás tudat változásában, a romasághoz való kötődés elhalványulásában.

4. A családi szocializáció szerepét látszólag a kortárs csoport veszi át, azonban az átvétel tényleg csak szimbolikus értékű. Nem képes a társadalmi státusok és társadalmi szerepek megtanításában, hiszen hiányoznak a minták, hiányoznak az ellenszerepek. Azt is meg kell jegyezzük, hogy a szereptartalmak és a szerepelvárások is a homályban rejtőzködnek, maga a szocializációs közeg is homályos. Ilyen feltételekkel a roma kultúra átadására tett kísérletek (Tiszadob) csak tanult ismeretek lesznek, amelyek a tudat kognitív szférájába bekerülnek, még az affektív viszonyok is kialakulhatnak, de kicsi az esélye az interiorizálódásnak.

5. Az társadalmi esélyegyenlőtlenség, amely okozója volt a fiatalok bekerülésének a nevelőintézetekbe, tovább öröklődik, sőt véleményünk szerint némileg tovább növekszik. Elmarad, vagy csökken a látogatások száma, az alapközösséggel való interakciók száma, intenzitása gyöngül, az intézetben élő fiatal lassan kiilleszkedik a számára korábban a biztonságot nyújtó csoportból. Kérdés persze az is, hogy vajon ad-e a nevelőintézet annyit, ami a veszteséget kompenzálja.

6. A társadalom és az egyének érdekében is szükséges találni olyan megoldásokat, hogy a gyerekek szocializációja a családokban történhessen meg, és a családból történő kiszakítás csak olyan esetekben következzen be, amikor az a végső helyzetet jelenti. Elvesznek ugyanis azok a kulturális kötődések, amelyek az egyén számára is fontosak, de hozzájárulnak az adott társadalom kulturális sokszínűsége.

7. Nem szabad belenyugodni abba, hogy ezek az intézmények látens hatásukat tekintve az asszimiláció irányába hatnak, fontosabb kell legyen a kulturális identitás kialakítása, ahol mindenki az, aminek vallja magát és ahogyan mások őt azonosítják. E szocializáció során természetesen az interakciók alkalmasak arra, hogy egymás kultúráját megismerjük, hogy a félelmeinket valamely csoportra kivetítsük. A társadalmi tanulás, a szocializáció az egyenrangúságra épül, ennek kell érvényesülni ezekben a szituációkban is.

A kutatás célja és területei 2. oldal

Ismerkedés az intézményekkel 3. oldal

A vizsgálat célkitűzései, hipotézisei 4. oldal

A romaságról általában, a szocializációval összefüggő kérdések vonatkozásában 5. oldal

A gyermekvédelmi törvény hatása 8. oldal

A vizsgálat körülményeiről 8. oldal

A minta szociológiai jellemzése 9. oldal

Szocializációs előzmények 10. oldal

Roma kultúra birtoklása 11. oldal

Kapcsolattartás korábbi környezettel 15. oldal

Elégedettség-elfogadás, viszony a nevelőkhöz 16. oldal

Mobilitási elgondolások 18. oldal

Az eddig leírtak alapján néhány következtetés 18. oldal