Jelen vizsgálat során az állami gyermekotthonokban elhelyezett 11-18 éves fiatalok képezték a vizsgálat célcsoportját.

A kutatás célja: A két évre (2001-2003) tervezett kutatás összehasonlító empirikus felmérésekre támaszkodva vizsgálja a súlyosan hátrányos helyzetű roma etnikumhoz tartozó fiatalok hátrányait a magyar intézményrendszer egyes területein, a felsoroltakon belül a gyermekotthonban elhelyezett 11-18 éves fiatalok körében.

Az 1997. évi XXI. tv. a gyermekek védelmében megállapítja, hogy a gyermeknek joga van az ellátásra, szigorúan tilt mindenféle - származás, etnikai hovatartozás – diszkriminációt. Ennélfogva nem rendelkezünk egzakt adatbázissal. Nem tudjuk, hogy a gyermekotthonban nevelkedő, hátrányos helyzetű gyermekek között milyen arányban vannak magyar és kisebbségi etnikumba tartozó gyerekek.

A kutatás előfeltevése, hogy a szegénység mint a hátrányos helyzetet okozó tényező nagyobb arányban van jelen a cigányság körében a közismert okok miatt. Ugyanakkor nem tudjuk, milyen mértékben ellensúlyozza ezt a helyzetet a roma népesség ugyancsak közismert családi összetartása, gyermekszeretete.

Kutatásunk célja, hogy empirikusan – kérdőíves módszerrel – megvizsgálja egy (két) tipikusnak tekinthető gyermekotthonban a 11-18 éves korosztályú halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek helyzetét, a státusuk kialakulásának okait; a kérdések irányulnak a gyermekek identitásának vizsgálatára, az identitásváltásra, a csoportkapcsolatok minőségére, az asszimiláló tendenciák milyenségére; a közösségben a különböző identitások elismerésére; valamint arra, hogy ezek a tényezők hogyan hatnak a közösség tagjai társadalomba való beilleszkedésének perspektívájára.

Módszertani problémát jelenthet, a gyermekotthonok nem tipikus jellege és a halmazati hátrányok akkumulálódásának érzékelése (szegény környezet, árvaság, roma származás). A csoportok heterogének, több korosztály, különböző előélettel kerül egy “család alakú” közösségbe.

Magyarországon 18 000 0-18 éves korú gyermek kap állami gondoskodást. Származás szerinti adatbázis nincs, nem jellemző a gyerekekre a roma identitástudat; van hivatásos roma nevelőszülői hálózat; ott funkcionál főképpen, ahol a lakosság jelentős hányada vállaltan cigány. Néhány kelet-magyarországi településen a lakosság 90 %-a “szemmel láthatóan” cigány. Tiszadobon van önálló cigány alapítvány roma identitásra nevelő programmal. A fővárosi gyermekintézmények nem tipikusak, az intézményekben 30-35 % a roma.

A kutatás az ország három megyéjében, Pest megyében, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, Hajdú-Bihar megye három otthonában történt.

Az intézmények a következők:

Károlyi István Gyermekközpont Fót

Gyermekotthon Tiszadob

Gyermekotthon Komádi

Gyermekotthon Berettyóújfalu

A kérdőívek kitöltésére a megyei önkormányzati intézmények vezetői adtak engedélyt. Valamennyi intézményben szívélyes nyitottsággal találkoztak a kutatás végzői, a kérdőívek kitöltésében segédkeztek a pedagógusok is.

Ismerkedés az intézményekkel:

Komádi Óvoda, Általános Iskola és Gyermekotthon, Hasznosidő Központban a fiatalok három éves kortól 24 éves korig vannak elhelyezve, folyik a szocializációjuk. A nyolcadik osztály elvégzése után a gyerekek középiskolában, szakmunkásképzőben tanulhatnak tovább, ám ha ehhez nem éreznek kellő elhivatottságot, akkor a településen van lehetőségük munkavégzésre. Az idekerült gyerekek egy részére jellemző, hogy súlyos szocializációs hátrányokkal küszködnek, többnyire csak romául beszélnek. Ezek a gyerekek felzárkóztató csoportban, korrekciós nevelésben részesülnek. Ennek megfelelő szintű elvégzése után kerülnek át a község óvodáiba. Az intézmény évkönyvében nem találtunk utalást roma nevelési program létére, holott roma származás a lakók kétharmada. (becsült adat morfológiai jegyek alapján)

Fót városában a Károlyi Gyermekközpontban 180 gyerek él 21 családszerű, 8-12 fős, vegyes nemű és életkori összetételű csoportban. Közülük 60 fiatal a környező településeken vásárolt családi házban, 120 fő a gyermekváros területén lakik. 40 fő már nagykorú utógondozott, 80 fő tizennyolc év alatti otthonban elhelyezett személy.

A 100-120 négyzetméteres lakások, melyek a csoportok közvetlen életterét adják, rendelkeznek minden adottsággal, ami az önálló életvitel alapjainak elsajátításához szükséges. A gyerekek a mindennapi gyakorlatban tanulják meg és gyakorolják az életvezetési technikákat, szokásokat, normákat. Egy –egy gyermekcsoportban négy pedagógus, gyermekfelügyelő dolgozik, irányítja, szervezi a csoport életét. A csoport gyerekenként havonta 14.000 Ft-ból biztosítja a lakás fenntartását, és a gyerekek egyéni igényeit.(öltözködés, étkezés, egyéb vásárlás.

A gondozott gyerekek, fiatalok Fótra és a környező településekre, illetve Budapestre járnak iskolába. Ezekben az iskolákban gyakran nem tudják, hogy állami gondozottakról van szó, hiszen nevelőotthoni pedagógus, mint közvetlen hozzátartozója jelenik meg a szülői értekezleteken, rendezvényeken. Az otthon biztosítja számukra az igények szerinti különképzést (szakkör, zenei, nyelvi, stb.). A gyermekváros teljesen nyitott a lakók bármikor eltávozhatnak.

Tiszadob a gyermekotthon egy gyerekvárosegység tagegysége, területén belső szakképzőiskola működik, melybe a helybeli és a környékbeli települések gyerekei is járnak, ezen kívül van egy hatvan férőhelyes kollégium, a távolabbi települések – főként nevelőszülőknél elhelyezett – gyermekei számára. A gyerekotthonban 133 fő van elhelyezve, életkoruk szerint a 14-24 éves csoporthoz tartoznak. A gondozásba vett fiatalok közel 70 %-a roma.

A tiszadobi gyermekotthonban működik roma klub, amely bevallottan a romakultúra, szokások megismertetésével, a gyerekek identitáskialakítását kívánja segíteni, és célja a falusi befogadó közösségben, az iskolában az elfogadó attitűd kialakítása, erősítése. Az igazgató a nevelési problémák, konfliktusok oldása érdekében, roma identitás vállalásáért alkalmaz roma nevelőt (a családcsoport “felügyelője” pedagógiai végzettség nélküli), de szeretne romológiai végzettségű pedagógust alkalmazni.

A vizsgálat során arra kerestünk választ, hogy a nevelőotthonokban lakó fiatalok körében milyen nagyságban találhatók roma származásúak, továbbá arra is, milyen családi körülmények között éltek az intézetbe kerülés előtt, hogyan történt az “előszocializációjuk”, milyen kondíciókkal kerültek be az intézetekbe. Milyen egyenlőtlenségekkel írhatók le az intézetben élők.

Kíváncsiak voltunk arra is, hogy milyen hátrányokkal jár a roma kulturális körhöz való tartozás, ezért bizonyos kemény adatok esetében kísérletet tettünk összehasonlításokra nem roma származású otthonlakókkal. Kíváncsiak voltunk arra is, hogy milyen a közérzete a roma fiataloknak.

Megkérdeztük érzékelnek-e olyan hátrányos megkülönböztetést, amely a roma kulturális körhöz tartozásuk miatt éri őket. Vizsgálódásunk tárgyát képezte továbbá a közérzet az intézetben, a bánásmód, az is, hogy hátrányos megkülönböztetés mennyire jellemző az intézetekben.

Az előszocializáció során a romakultúra elsajátításához milyen intézmények járulnak hozzá, a roma csoporthoz tartozás jelenti-e a nyelv ismeretét is.

A családból való kiszakadás, még ha az a lehető leghumánusabb módon történik is, komoly traumát okoz az egyén pszichikumában, kihatással van a további sorsára, további életére.

Az új környezetbe kerülést feltételezhetően úgy éli meg, mint megfosztottságot, de egyben anómiás állapotként is, mert a korábbi kulturális tudás már nem elégséges a társadalmi interakciókban való részvételhez, az újak ismerete pedig még nincs megfelelő szinten. A résztvevő ezt nagyon kellemetlen konfliktusként, konfliktusok sorozataként éli meg, és a meglévő tudása tapasztalata révén kezeli a konfliktusokat. Minekutána életkorukból fakadóan még nem ismerik a felnőttek kifinomultabb konfliktuskezelési technikáit, így zömében az erőszakkal történő döntést, a rangsorolást, a pótcselekvést, vagy a kilépést a szerepből választják. Így megjelennek körükben a durva magatartási megnyilvánulások, a deviánsviselkedés különböző formái, amelyek azután a kortárscsoportok pubertáskorban kitüntetett szerepéből fakadóan nagyon gyorsan terjednek körükben.

A deviáns megnyilvánulások fakadhatnak a korábbi környezet hiányából fakadó frusztrációból, annak nyomasztó voltából, a valamely csoporthoz kötött sztereotípiás, vagy előítéletes viselkedésből, a magányból, a fizikai és szellemi destrukcióból, a sivár érzelmi környezetből.

Feltételezzük, hogy az ilyen típusú cselekmények mögött az előző tényezők húzódnak meg, és a kivitelezés módjában lehetséges csak felfedezni kulturális meghatározottságokat, a helyzetek okai rendszerint általános jellegűek.

Milyen társadalmi perspektívák, célok fogalmazódnak meg az intézetben nevelkedő fiatalok körében?

Magyarországon a romanépesség nagyságáról, a népszámlálás hiányosságai miatt, becsült adatok álnak rendelkezésre, ezek szerint a 450.000 (ELAR 1997 adatai) - 800.000 fő közötti adatok forognak közkézen. Egy 1993-as felmérés szerint a minősített roma népesség 9.8 %-a Budapesten, 28,9 %-a a vidéki városokban, 61,3 %-a a községekben él. Jellemző rájuk az alacsony iskolázottság, a munkaaktivitás, de körükben a szegénység is az országos átlagnál jóval magasabb. Lakáskörülményeik komfortfokozata alacsony színvonalú.

Jellemző körükben a szegénység, amelynek nagyságáról jelenleg nem tudunk hiteles adatot szerepeltetni. Azt mondhatjuk: hogy “… minden, az egyenlőtlenségek, illetve a szegénység kérdését érintő kutatás, ezt a szegényminta is egyértelműen mutatja, hogy a demográfiai ismérvek (családtípus, gyermekszám, gyermekek életkora), a háztartás felnőtt tagjainak munkaerő-piaci helyzete (aktív felnőttek, munkanélküliség) a lakóhely (falu, város), valamint a roma kisebbséghez tartozás meghatározó szerepet játszik az egyenlőtlenségek és a szegénységi kockázat alakulásában…”

A romák helyzetében, életkörülményeikben a piaci átalakulás súlyos áldozatokat követelt. Ez a változás érintette a roma nem-roma népességet is. Azonban ez a változás körükben lényegesen jelentősebb volt.

Mint látható a vizsgálat szerint a roma népesség fele a szegénység kategóriába tartozik.

Természetesen tudjuk, hogy e tényezők mellett még más tényezők is hozzájárulhatnak a társadalmi egyenlőtlenségi rendszerben való elhelyezkedéshez - például a kulturális közeghez való tartozás -, de egy egészséges társadalomban, demokráciában ezek a tényezők nem lehetnek dominánsak. Egy demokratikus rendszerben a kulturális sokszínűség csak színesíti, erősíti a társadalmi integrációt, ellenkező esetben az etnocentrikus gondolkodás és ideológia súlyos veszélyt jelenthet a társadalom integrálódására.

A szociológiai vizsgálatok azt mutatják, hogy önmagában egyik dimenzió sem mutat elsőbbséget, hanem a hátrányos helyzet több tényező együtthatásából kumulálódik, a helyzet kialakulásáért rendszerint ezek az együttható tényezők eltérő mértékben felelősek.

Hipotetikusan tehát elvetjük azt a sokak által vallott nézetet, hogy a társadalmi etnikai csoporthoz tartozás önmagában meghatározza a társadalmi helyzetet.

A magyar társadalom nyitott társadalom, azonban a társadalmi mobilitást az elmúlt évtizedben jelentősen tovább csökkentette, akadályozta a mélyülő szegénység, s ennek következtében a szegény családokban nevelkedő gyermekeket sújtó, öröklődő anyagi, kulturális deficitek.

Ma Magyarországon a mobilitásnak kitüntetett csatornája az iskolai végzettség, a kulturális tőkéből való részesedés nagysága. A magasabb iskolai végzettség megszerzése ezért fontos az egyén számára is, hiszen mobilitási csatornaként kitüntetett helyzeténél fogva módot és lehetőséget biztosíthat a társadalmi felemelkedésre. Ám legalább ennyire fontos a társadalom számára is az iskolázottság - mind mennyiségi, mind minőségi struktúráját tekintve -, mert a társadalom kultúrájának átörökítése a szocializáció ágensein keresztül történik, és ebben a család elsődleges szerepe mellett az iskola játszik még döntő szerepet. Nélkülük nem lehetséges a tudásátadás.

A makro-, de a mezo-, és mikrotársadalom fennmaradásának fontos feltétele a kultúra megtartása, annak léte, ezért nem lehet estleges az átörökítése, megőrzése, fejlődése, modernizációja. Ehhez más szocializációs ágensek is hozzájárulnak, a kortárscsoport, a környezet, és a környék.

Annak érdekében, hogy ez a folyamat, a kultúra átörökítése végbemenjen, az állam különböző szabályokat foganatosít. Elfogadva a szocializáció fontos elméleteit, az eredményes szocializáció érdekében, a szükséges mértékben előírja azokat a szocializációs tartalmakat, a preferált értékeket, normákat, magatartási rendszereket, amelyeket elsődlegesnek tart, szabályozza a közvetítés intézményrendszerét, azok működési feltételeit biztosítja, a követelmények nem teljesítése miatt pedig szankciókat alkalmaz a társadalom érdekeinek kikényszerítése céljából.

A szocializáció, a szociális tanulás célja az, hogy az egyének elsajátítsák a társadalom kultúráját, ezáltal részt vegyenek a társadalom életében. A szocializáció egyben folyamat is, ami alatt az értendő, hogy az egyén születésétől haláláig tart, az egyén minden életkori szakaszban elsajátítja az adott társadalmi státusokat a státusokhoz adekvát szerepelvárásokat, azokat valamilyen szinten teljesíti. Ez lesz az alapja a társadalmi integrációjának.

Ezen folyamatban elsajátítja a társadalom tapasztalatrendszerét - mint a szóban és írásban felhalmozott és átadható tudást és tapasztalatot, de azokat az ismeretrendszereket is, amelyek tárgyivá váltak, objektíválódtak. Továbbá elsajátítja a társadalom tevékenységrendszerét, többek között a magatartásmintákat, a kapcsolatok szabályrendszerét, a különféle dolgokkal, jelenségekkel kapcsolatos beállítódásokat, attitűdöket. Megtörténik a normarendszer elsajátítása, melynek során elsajátítódnak azok az előírások, szabályok, törvényszerűségek, amelyek jogi formulák nélkül is szabályozzák a mindennapi tevékenységet, megtanulja az értékeket, amelyek személyiségében interiorizálódnak abban az értelemben is, hogy ezek olyan dolgok számára, amelyeket cselekvései motiválásában kitüntetett előnyben részesít, cselekvései, viselkedése során ezek elérésére, megszerzésére törekszik. Átörökítődik az értékrendszer és velük együtt a szankciórendszer, úgyis, mint jutalmak, de úgy is, mint büntetések.

Tudjuk azonban azt is, hogy a szociális tanulás során nem általában a társadalom makro viszonyrendszerének átörökítése, megtanulása történik, hanem mindig egy konkrét mikro társadalmi közeg, a család által megszűrten tanuljuk azt a kultúrát, amelyben a család él. Mindig a konkrét környezet lesz a meghatározó abban, hogy az általános kultúra mely elemei kerülnek favorizált helyzetbe, így a nemzetiségi, etnikai hovatartozás döntő szerepet játszik. Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem, mint biológiai tényező, hanem mint a szocializáció egyik intézményének hatása jelenik meg. A szocializáció folyamatában különböző intézmények vesznek részt, ahol az intézmények sokszorosan befolyásolják, módosítják egymás hatását.

Az intézmények között kiemelkedő, alapvető szerepe a családnak van. A gyermeket a családban érik az első, meghatározó impulzusok, a társadalmi hatások, még ha a család által megszűrten is. Ezt folytatják az oktatási intézmények - a bölcsőde, az óvoda és az iskola -, amelyek hatásmechanizmusa a tantervek alapján szándékolt és tervezett módon történik. Az iskola hatása azonban a “rejtett tanterv” érvényesülésével is jelentősebbé válik. Jelentős szerepet játszik a szocializáció folyamatában a kortárscsoport, a későbbiekben a munkahely, de feltétlenül meg kell említenünk a környék szerepét is.

Mint már korábban utaltunk rá, a szocializáció eredményessége sem az egyén, sem a társadalom szempontjából nem közömbös, ezért a társadalom valamiféle módon rögzíti azokat az elvárásokat, amelyek az egyes intézményekre hatályosak, vagy amely intézményekre fennhatóságát kiterjeszteni véli, és ezek nem teljesítése esetén szankciókkal sújtja azokat.

Ha a családot, mint szocializációs intézményt tekintjük, a különböző törvények szinte a család valamennyi funkcióját átfogják. Követelmények fogalmazódnak meg a család biológiai reprodukciós funkcióira, a gazdasági funkcióira, a szocializációs funkcióra, az érzelmi és biztonsági funkciókra egyaránt. Ezek nem teljesítése esetén a szankció legtöbbször a családból való kiemelés lesz, az állam a család funkcióinak megvalósítását magához vonja.

Sokféle megoldás lehet, így ezek között az egyik megoldás az állami nevelőintézetekben való elhelyezés. Ez talán két területen megbízhatóan működik, az egyik a biológiai fiziológiai gondoskodás, valamint a szocializáció szándékolt hatásainak szűretlen közvetítése, de más funkciók sok tényező együttes hatása miatt nem teljesülnek. Nem teljesülhetnek talán azért sem, mert a bekerülő alanyok nem “tabula rasa-k”, hanem aktuális személyiségek, akiknél a szocializáció hatására kialakult az “aktuális személyiség”, aki a korábbi kultúrában mozog otthonosan, számára az jelenti a biztonságot.

A romagyerekek szocializációja a családban zajlik, ahol a hagyományoknak nagy szerepük van. A család központja az anya, a gyerekekkel való kapcsolata mély, bensőséges. A roma családban a közösség normái az együttélés során hatnak a gyermekek fejlődésére.

Azt mondhatjuk, hogy a hagyományos romacsaládok, romaközösségeken belüli szocializációt a nagyfokú mozgásszabadság, függetlenség, a bizonyos mértékű cselekvési szabadság, a szinte mindenféle tiltás, büntetés és parancs hiánya jellemzi. Megfigyelhető továbbá a vágyak, elképzelések viszonylag gyors kielégítése, a késleltetés elfogadásának hiánya is.

Kitüntetetten szerepel az odaadó testvéri szeretet, az idősek tisztelete, a csoport normáinak betartása. A nemek közötti kapcsolatokat a nyilvános térben a kölcsönös feltűnő szemérem jellemzi. A csoporthoz való érzelmi és gyakorlati tartozás fontos, a tagokat az erős kötődés jellemzi. A serdülő fiúkat és lányokat kiemelt figyelem kíséri.

Tehát elmondható, hogy a roma népességről, hogy a szocializációjuk eltér a társadalom nem roma tagjaiétól.

Tudvalevő – írja Végh Katalin 1994-ben – az intézetek tele vannak cigánygyerekekkel, mégpedig olyanokkal, akiknek a szülei élnek. Az intézeti elhelyezést, mint egyetlen megoldást alkalmazzák a területi gyermekvédelmi előadók a családi problémák megoldására.

Ferge Zsuzsa szerint a zavartalan emberi társadalmi újratermelés feltételei nem biztosítottak a gyermekek negyedénél, harmadánál. Azok a gyerekek, akikről társadalmi tapasztalatok alapján vélhető, hogy nem lesznek jó munkaerők vagy állampolgárok, még annyi társadalmi segítséget sem kapnak, mint a többiek.

A magyar gyermekvédelmi rendszer a család problémáinak megoldására a gyermekek tartós állami gondozásba vételét preferálta, a társadalmi normák szerinti szocializáció érdekében gátolta a családdal való kapcsolattartást, a gyerekek több száz fős intézményekben, gyermekvárosokban nevelkedtek. A gyermekvárost fallal vették körül a szó eredeti és átvitt értelmében, átjárás az “intézetis” és a normál világ között csak nagyon szigorú feltételekkel volt lehetséges. E gyermekvédelmi rendszernek a kudarca kényszerítette ki a modern, gyermek- és családvédő gondolkodást, térhódítását, mely végül az 1997 novemberében életbe lépett gyermekvédelmi törvényben nyerte el jogi formáját, szakítva a korábbi gyermekügyi törvénykezési hagyományokkal.

A törvény alapelvként határozza meg a gyermekek mindenek felett álló érdekeit és egyben azt, hogy a gyermeknek elsődlegesen joga van a családjában nevelkedni. A törvény alapvetően a prevencióra helyezi a hangsúlyt, s ennek érdekében létrejöttek új intézmények, a gyermekjóléti szolgálatok, gyámhivatalok, megkezdődött a gyermekvédelmi szakellátás rendszerének átalakulása. Ezen intézmények feladata a krízishelyzetbe került családok segítése, a gyermekek tartós állami gondozásba vételének elkerülése.

A tartós állami gondozásba került gyermekek kapcsolatát a családdal a nevelő otthon segít fenntartani – látogatási idő, utazási kedvezmények; a gyermek hazalátogatását ösztönzi. Ugyancsak ezen alapelv szellemében a gyerekeket lehetőség szerint a lakóhelyükhöz legközelebb eső nevelő otthonba kell elhelyezni.

Ma Magyarországon 18000 fő 0-18 év közötti fiatal részesül állami gondoskodásban.

1. Megkérdeztünk az állami nevelőintézetben élő 11-18 évesek közül 205 főt, akik az ország négy intézetében vannak elhelyezve.

2. A megkérdezést “survey” módszerrel, önkitöltős kérdőívekkel hajtottuk végre, elkerültük annak lehetőségét, hogy az alacsonyabb életkorúaknak segítsünk a kérdések elmagyarázásával.

3. A kiválasztás általános szempontja az volt, hogy különböző gazdasági, etnikai környezetben működő gyermekotthonban élő gyerekek helyzetét vizsgáljuk. A fóti gyermekotthon nagyvároshoz közel, ingergazdagabb környezetben lévő gyermekintézmény. A roma lakosság aránya az országos átlagnak megfelelő, Szabolcs megyében Borsod után a legmagasabb a cigány lakosság aránya. Ezért, bár a megállapítások nem általánosíthatók, egy általános, részletes vizsgálattal ugyan alá nem támasztott képet nyertünk, amelynek segítségével egy későbbi kutatás problémaköreire adhatunk ismereteket.

4. A besorolásnál Merton szerint valamely csoporthoz tartozónak tekintettünk valakit, aki magát annak a népcsoport tagjának vallja magát, valamilyen fokon elsajátította a csoport kultúráját valamilyen fokon.

5. Transzetnikai csoporthoz tartozónak tekintettünk mindenkit, aki nem romának tartja magát, de a rokonaik között feltüntettek roma személyt. Ez bizonyos mértékű módszertani problémát is felvet, hiszen a roma népességen belül a rokoni kapcsolatok határai sokkal szélesebb, mint a nem roma népesség körében. Nem igazán lehet véleményünk szerint ezt a helyzetet identitásváltásnak nevezni, hiszen nem mértük az identitás fokát, másrészről, pedig nem tértünk ki annak vizsgálatára, hogy melyik életkorban történt a nevelőintézetbe történő bekerülés, így azt sem tudjuk rekonstruálni, hogy szocializáció mely fokán ált a személyiség.

6. Érdekes összehasonlítási kísérlet lehet az a véletlen, hogy a nem roma és a romasághoz valamilyen fokon kötődők közel azonos arányban találhatók. Választ kaphatunk olyan kérdésekre is, mint hogy a különbözőségek az etnikai vagy más tényezőkkel korrelálnak. Az életutak, a vágyak, a célok a deviancia, a származás vagy a társadalmi helyzet, a szocializáció következménye-e?

A megkérdezettek 45 % magyarnak, 33 %-a romának vallotta magát, és 22 % esetében volt szükséges a korábban már jelzett hovatartozási mutatót alkalmazni. Őket besoroltuk a transzetnikum kategória alá.

Hogy tovább könnyítsük az elemzést a roma és a transzetnikum kategóriákba tartozókat együttesen, mint a roma kultúrához valamilyen fokon kötődőket emlegetjük. Mint látható a magyar és a nem magyar mintasokaság létszáma között 10 % pontos eltérés található.

Lakóhely szerinti különbségben sem nagyobb mértékű szórást találunk, így azt láthatjuk, hogy a magyarok körében a település jellegének nincs lényeges befolyásoló szerepe, körülbelül egyenlő nagyságú csoportjaik származnak városi és falusi környezetből. A transzetnikum esetében több mint 1/5-el többen élnek városi környezetben (56%) mint faluhelyen (34%), ugyanezen mutató a romák körében teljesen megegyező arányú 42-43 százalék.

Érdekes eredményre vezetne annak vizsgálata, vajon a transzetnikum körében a magas városi lakhelyszám nem függ-e össze a romaság korábbi (1990 előtti, környéki) munkavállalási szokásaival, migrációjával. Többnyire ismert a “fekete vonat” szindróma, amikor a roma lakosság távol megszokott környezetétől vállalt munkát, és így kiszakadva a korábbi romaközösségek életéből az asszimilálódás folyamata beindult, esetleg az életmódbeli változások távolabbi dimenziókba tolták a romakultúrától az egyéneket, családokat. Az azonosság tudat már csak a rokoni szálakon vezethető le. A városi munkahely, a betelepedés a városokba, a munkahely vesztés a korábbi segítő mechanizmusok nemléte (család) mind arra utalhatnak, hogy az állami gondozásba kerülés a vidékről elszármazott szegényebb családok körében - a roma családokat is ideértve - nagyobb valószínűséggel következnek be.

Ezt látszik ugyanis alátámasztani az életkori dimenzió vizsgálata is. A vizsgálatba bevontak nagyjából a rendszerváltozás környékén születtek, gyermekkorukban meghatározó szerepe volt a társadalomban végbemenő elszegényedési folyamatnak, ami azt eredményezhette, hogy a családok nem voltak képesek megfelelő körülmények biztosítására, ezért a családi gondoskodási körből kivonták őket. Ekkor válnak ennek a kohorsznak a szülei tömegesen munkanélkülivé, itt lesz számukra megvalósult társadalmi valóság a szegénység, és annak minden kísérőjelensége. Olyan csak a mesében van hogy tisztes szegénység, ez a szegénység totális és a szülők nemzedéke sem ismerte a megfelelő megoldási módokat.

Visszatérve a minta megoszlásához, Tausz Katalinék vizsgálatát látszik alátámasztani “… a roma kisebbséghez tartozás meghatározó szerepet játszik az egyenlőtlenségek és a szegénységi kockázat alakulásában…” hogy az állami gondozottak között szereplő 33%-nyi roma nagyság, és a 22%-nyi transzetnikum besorolás a népességen belüli arányuknak többszöröse.

Természetesen itt könnyű lenne levonni azt a következtetést, hogy a roma kultúrához tartozók körében lényegesen nagyobb a nevelőintézetbe kerülés kockázata, de ez szerintünk nagyon tévútra vezetne. Szerintünk egyik meghatározó tényező az lehet, hogy a roma kultúrához kötődők a szegénységi dimenzióban is nagyobb mértékben vannak jelen, és ez készteti szerepvállalásra az államot, és a nevelőintézeti elhelyezést vállalja.

“… a nyelv nemcsak az emberek közötti külső kommunikáció eszköze, hanem olyan belső kommunikációs eszköz is, amelyet a gondolkodásban és a világ reprezentációjában, rendszerezésében és megszervezésében is használjuk. Mint egyéneknek lehetővé teszi, hogy tapasztalatainkat szimbolizáljuk, felhalmozzuk és közzétegyük, a csoportoknak és társadalmaknak pedig lehetővé teszi, hogy a felhalmozott tudást az eljövendő generációknak továbbadják. A nyelv, mint szimbólumrendszer az emberi társadalmi élet valamint a társadalmi és kulturális fejlődés alapvető tényezője…”

A szocializációs helyzet leírása segít a szocializáció alanyai érték, norma és magatartási mintáinak körvonalazásában.

Jelmagyarázat: sm segédmunkás 8.o 8 általános o otthon

Szm szakmunkás ki középiskola m máshol

V vállalkozó szmi szakmunkásképző nh néhány

E egyéb

A megkérdezettek körében a foglalkozások alacsonyabb szintjeitől a magasabb szintek felé haladva csökken a létszám mindkét csoportban. Nagyon magas azok száma, akik nem válaszoltak a kérdésre, ami vagy azt jelenti, hogy nincs tudomásuk az apa foglalkozásáról, vagy azt, hogy az apának nincs foglalkozása. Mivel egy másik mutató esetében mindkét csoport magas látogatási szokásról számolt be, nem feltételezhető, hogy erről nem esett szó egymás között, ezért hajlunk arra, hogy ezt munkanélküliségként értelmezzük. A transzetnikum esetében ez közel ötven százalék, a romáknál ez, ha ideszámoljuk az egyéb foglalkozást is, szintén 50 százalék, ami egyes becsült adatok szerint a romák körében a munkanélküliséget mutatja.

A jelenlegi munkaerő-piaci helyzetet figyelembevéve, a helyzet igazolódik az iskolai végzettség szerinti megoszlás adataival. Itt sem ismerjük az iskolai végzettségét a transzetnikum felének, a romák egyharmadának. De az iskolai végzettség esetében is megfigyelhető a magasabb iskolai végzettségtől az alacsonyabb iskolai végzettség felé növekvő esetszám.

Azt mondhatjuk, hogy e két mutató volumene többé-kevésbé megfelel a roma népességre jellemző általános helyzetnek, tehát kockázatos dolog lenne kimondani, hogy a romakultúrához kötődő állami gondozottak intézetbe kerülését közvetlenül okozhatja a kulturális szint. Véleményünk szerint a kulturális szint, vagyis az iskolázottság csak közvetve kapcsolódik a jelenséghez. Ha kapcsolódik is, mint a szegénység előidéző oka van jelen, de az iskolázottság szintje nagyon sok más, a cigányság körében tapasztalható tényező előidézheti.

Fontos azt is megjegyeznünk, hogy egységesen a transzetnikumhoz és a romasághoz tartozók szocializációja olyan környezetben zajlott, ahol nagy számban voltak romák, tehát a kezdeti időszakban az előszocializáció nagyon nagy mértékben azokat az értékeket, normákat, magatartási mintákat szocializálták, amelyek a romaságra jellemzők. A szocializáció másrészről azt a biztonságot jelentette a fiatalok részére, amelyről már korábban beszámoltunk, így számukra a környezetváltás valószínűleg hatalmas traumaként maradt meg, amely valahol a tudatuk mélyén megtalálható és motiválja viselkedésüket.

A csoporthoz tartozás egyik fontos ismérve a csoport kultúrájának birtoklása. A kultúra jelenti az egyénnek azt a biztonságot, amely mint rituálék sorozata veszi körül. “A félelem és a szorongás kínzó élménye arra készteti az embereket, hogy szimbólumok védőpajzsával, mítoszokkal, hitrendszerekkel és eszmékkel vegyék körül magukat, hogy a zene hangjaival, a szavak értelmével, és ha kell angyalokkal töltsék ki a körülöttük tátongó űrt. És mindezzel létrehozzák, megteremtsék azt, amit összefoglaló néven civilizációnak vagy kultúrának szoktunk nevezni”

A kulturális hovatartozást ebben az értelemben vizsgáltuk. Kérdéseinkben arra voltunk kíváncsiak, hogy néhány fontos dimenzióban, de talán kimagaslóan a nyelvhasználat során milyen mértékű annak birtoklása és honnan származik a nyelvtudás, és van-e kitüntetett köre az alkalmazásnak?

Vizsgáltuk továbbá azt is, hogy a nyelvtudás milyen színvonalú. Itt csak arra voltunk kíváncsiak, hogy az állami gondoskodás során mennyire marad meg a nyelvtudás. A közölt adatok esetlegesek, mivel csak annak összehasonlítására voltunk képesek, hogy van-e összefüggés az életkor és a nyelvtudás minősége között. Azt feltételezzük, hogy az életkor előrehaladásával az intézetben elsorvad a nyelvtudás, mivel használata nem rendszeres. Természetesen tudjuk, hogy erre csak longitudinális vizsgálat adhatna választ, ezért állításunk hipotetikus.

A romanyelvet a romák 58 %-a a transzetnikum 48 %-a beszéli, ez jelentős 10 százalékpontos eltérést takar. Azonban ha arra akarnánk magyarázatot találni, hogy vajon a transzetnikumhoz tartozók miért sajátították el a romanyelvet ( ne feledjük, az idetartozás csak a rokoni kapcsolatok alapján kikövetkeztetett) mondhatnánk, hogy a roma identitástudat összefügghet azzal, hogy a romakultúrából való kiszakadás mennyi idővel ezelőtt történt meg.

Továbbá összefügghet azzal is, amiről Csepeli György, Piaget nyomán a következőként ír le: “…a nemzeti szocializációban az első szakasz (6-7 év) idején a gyermek csak szűkebb környezetét, a várost, a családot ismeri, ahol él, az ország még jelentés nélküli számára. A második szakaszban (8-9 év), a kialakuló effektív hovatartozási elem bázisán már kognitív elemek változatos repertoárja bukkan föl. (szülők nemzetsége, nemzetisége, az anyanyelv reflexív tudomásulvétele, születés helye, a nemzeti zászló szelektív kezelése.) A harmadik szakasz a 10-11 éves korra jellemző, mely a saját nemzethez fűződő érzelmi-gondolati mintát teljességgel hívja elő.”

Tehát azt mindenesetre érdemes lenne vizsgálat tárgyává tenni, vajon, a nyelvtudást nem jelölők között milyen mértékű azok aránya, akik soha sem tanulták, és mekkora hányaduk az, akik már nem tudják. Ugyan így érdemes lenne vizsgálni a roma identitás kérdését, nevezetesen nem is alakult ki az alacsony életkorban történt intézeti elhelyezés miatt, vagy a törlő mechanizmusok működtek, esetleg egy tudatos tagadási folyamattal állunk szemben.

A cigány kultúra ismerete a transzetnikum körében 10 százalékponttal magasabb, mint a romanyelv ismerete, a romák körében a két mutató esetében az eltérés a statisztikai hibahatáron belül van.

A romák 56 %-a ismeri a roma kultúrát, és ugyanilyen adatokat tapasztaltunk a nyelvhasználatra vonatkozó kérdésre adott válaszok elemzése során is. A transzetnikumhoz tartozók esetében 10%-al kevesebben ismerik a nyelvet, mint amennyien ismerik a romakultúrát.

Mindkét csoport esetében a nyelvet kevesebben tanulták a családban, mint más környezetben. A romák 53 %-a tanulta idegen környezetben, és csak 43 %-a a saját családjában, míg a transzetnikumnál 1/3-uk a családban, és 2/3-uk más környezetben sajátította el a nyelvet. A nyelv birtoklása esetén megkérdeztük, mit jelent a roma nyelv ismeretének foka. Itt a megoszlás azt mutatja, hogy azok, akik a romanyelv ismeretéről számoltak be, azok közül csak mintegy 23 százalék beszéli teljes mértékben a nyelvet és 77 százalékuk “kevés szót ismer”. Kissé, ha visszautalunk a korábban leírtakra valamiféle összefüggés felfedezhető az életkori dimenzió és a nyelvtudás között.

Azt látszanak az adatok alátámasztani, hogy egyrészt zömében egymástól tanulás állhat a “máshol tanult” megnevezés alatt, vagy valamilyen szándékolt szocializációs mechanizmus (lásd a tiszadobi szándékokat), erre nem rendelkezünk megbízható adatokkal. Másrészt az életkor előrehaladtával a tudás foka is csökkenhetett, és ez a feledési mechanizmus okozza a tapasztaltakat.

Arra azonban bizonyító tényezők nem állnak rendelkezésre, hogy mi okozza a jelenséget. Megint csak a szakirodalom megállapításait tudjuk citálni, “… nincs a szocializációnak olyan megnyilvánulása, amely ne lenne környezetfüggő, ám különbséget kell tenni a környezet min sui generis szocializációs ágens és ama teljes egészében kulturálisan mintázott ingerkörnyezet között, mely egyáltalán lehetőséget nyújt a hovatartozással kapcsolatos érzelmi és gondolati reakciók állandósítására és működésére.”

A nyelv tudása nem sokuk esetében jelentkezik megbízható nyelvismeretként, inkább egy az életkori csoportnak megfelelő kommunikációs rendszernek, amelyekbe keverednek a roma elemek is.

Ezt erősíti, hogy a romanyelvet beszélők mindkét csoportjában elenyésző azok száma, akik a családban is beszélnek cigányul, a transzetnikumhoz tartozók közül mindössze 1 fő jelölte, a romák esetében is csak egynegyedük. A nyelvhasználat kitüntetett terepe a haveri kör, a transzetnikumhoz tartozók körében ez 64 %, a romák körében 77 százalék. Megkockáztatható az az állítás, természetesen annak előrebocsátásával, hogy ez további vizsgálatot és bizonyítást igényel, hogy a roma nyelv és romakultúra szocializációjában a családi szocializáció szerepét átvette a kortárs csoport. A család - a gyermek kiemelése folytán - már nem szocializál a roma kultúrára, az iskola és a nevelőotthon pedig, nem szerepelteti tevékenységében, sőt elsősorban a többségi kultúra elemeit szerepelteti elsőrendűen, így azok a szükségletek, amelyek a romakultúrához kötődnek csak a kortárscsoporton keresztül hatnak. Nagy valószínűséggel ezért csak felszínes a megnyilvánulása, így nem tudatosult, nem szervesült viszonyról beszélhetünk.

A cigány kultúrára vonatkoztatott kérdés “Ismersz-e cigány meséket, énekeket?”, a romák közel 70 %-a azt jelezte, hogy a családban tanulta, míg a transzetnikum ugyan olyan mértékben jelezte a családot és az iskolát. A romák esetében megjelent a szakkör is, mint helyszín, de ez kitüntetetten csak egy intézményre jellemző. Itt nem tudjuk, hogy milyen szerepe van, hiszen a feltételezhetően közel hasonló szocializációt alapulvéve, ez az ágens a transzetnikum esetében nincs jelen.

Azt mondhatjuk tehát el, hogy a roma identitáshoz szükséges kulturális elemek megjelennek ugyan a vizsgált csoportokban, azonban azok nem erősek, vagy legalábbis nem, mint érték jelenik meg, a két fontos ágens birtoklása úgymint nyelv és kultúra az alsóbb korcsoportokban jellemzőbb, mint a magasabbakban.

A szocializációs ágensek közül a család szerepe erősen korlátozódik, mint vonatkoztatási csoport jöhet számításba, bár ilyen szerepe is az életkor előrehaladásával gyengül. Nagy valószínűséggel a kortárs csoport lép be helyébe, azonban ezek a kortárs csoportok a cigány kultúra csak kisebb részét birtokolják, talán jelentéktelenebb részét. Ezáltal a nevelőintézetben felnövők etnikai tudata erősen elmagyarosodik, csak felszínes és lényegtelen elemekre korlátozódik, a nyelvi kommunikáció is inkább a szleng, mint a romanyelv elsajátítása felé hajlik, a roma kulturális közegben történő részvételhez nem elégséges.

A mesterséges környezet nem, vagy csak alig tesz valamit az egészséges nemzettudat kialakítása érdekében, sőt a megelőző időszakokban az asszimiláció erősítésében volt érdekelt (lásd felzárkóztató program). Ez az út azonban nagyon kedvez a Durkheim által használt anómiás viselkedés kialakulásának, amelyhez a deviáns viselkedési formák kapcsolhatók.

A saját (roma) kultúra nem elégséges a saját csoporthoz való kötődéshez, a többségi kultúra nem mindenben vonzó számukra, lásd előszocializáció hatása, így az intézetből történő kikerülés után nem elégséges sem az ismeretek szintjén, sem a viselkedés szabályozásának szintjén számukra a társadalomba való bekapcsolódáshoz.

Kint is vagyok, meg bent is vagyok a cigányságban. Benn, mert a megmaradt kapcsolatok odakötnek, de kint, mert sem a kogníciók sem az emóciók nem elég szorosak a bentmaradáshoz. Az egyén billegő helyzetbe kerül, viszonyításai elbizonytalanodnak, de a konformitás érzése erősen működik, amelynek során azok az értékek lesznek viselkedésének szabályozói, amelyeket nem pontosan ismer, és ennek következtében nem épültek ki vele kapcsolatban a személyiségében szabályzó rendszerek.

Mindenesetre a család, mint konkrét, és mint vonatkoztatási csoport nem képes az egyén számára megfelelő segítséget nyújtani, nem képes részt venni a személyiség alakításában, vagy a gondozásból kikerültek esetében a beilleszkedés segítésében.

Ezt a folyamatot látszanak igazolni azok az adatok, amelyeket a ”kapcsolattartás a korábbi környezettel” néven foglaltunk össze.