Valahányszor a címben szereplő fogalmakba akadunk, mindig nehézséget jelent valamiféle elfogadható választ kreálni rájuk. A deviáns jelenségekről vallott véleményeinket illetően is többféle nézőpont található minden esetben a társadalomban. Ezek a nézetek sok esetben megosztják a közvéleményt, és nehéz megfelelő álláspontot kialakítani, hiszen a vélemények az esetek nagy többségében nem rendelkeznek tudományosan megalapozott ismeretekkel. Egyesek elnéző, megértő attitűddel kezelik a jelenségkört, azt hangsúlyozva, hogy legyünk türelmesek, megértők, a társadalomban mindig is voltak hasonló jelenségek, és lám ma is létezik az emberiség, tehát nincs szükség pánikra. Ellenben mások megkongatják a vészharangokat, elveszett generációkról, főként ifjúságról szólnak, nemzethalálról vizionálnak, gyorsan felelősöket kreálnak, mégpedig most, itt, azonnal, megoldásként a legkeményebb drákói szigort követelik, még akár a halálbüntetés visszaállítását is.

A nemzeti tudat, nemzeti érzület esetében vagy a tudományos igényű magyarázatok homályosítják el a nemzeti érzelmeket, vagy a nemzeti érzület feszít fátylat a tényekkel igazolt és racionalitáson alapuló tudományosan igazolt jelenségek köre elé. Csepeli György találóan adja a “nemzet által homályosan” állapot megjelölést erre a helyzetre, hiszen más aspektusból ugyan de mindkettő csökkenti a nemzeti érzés funkciójának teljesülését, és mindkét állapot alkalmas a társadalom tagjai közötti megértés csökkentésére, amely akár a kölcsönös kirekesztési szándékig is eljuthat.

Mint később látni fogjuk, mindkét közelítésmódnak meg van a szerepe a társadalom életében, de mint annyi más esetben a túlzott lelkesedés is, de ugyan úgy az érzelmektől mentes tudományos igazolás is számtalan veszélyt rejt magában.

Igyekszem bemutatási értelmezési lehetőséget kínálni a címben felvázolt logikát követve, és remélem olvasóimnak is sikerül az okfejtés kapcsán ugyan ez. Nem említek példákat, mert sajnos akkor könnyen politikai terepre tévedhetünk, ami nem lehet a célunk, és a behelyettesítéseket tanult kollégáim saját viszonyaiknak, vérmérsékletüknek megfelelően, úgy is megteszik.

Társadalom ilyen címszó a szociológiai szótárban nem található, ám nem biztos, hogy azért, mert nem határozható meg egyértelműen mit takar, hanem nagyobb valószínűséggel annak okán, hogy valamennyi deffinició-kísérlet foglya lenne annak, hogy mit kíván ábrázolni az emberek viszonyrendszeréből. Ám a különböző szociológiai irányzatok által rögzítetten a társadalom attribútuma még is csak megragadható, nevezetesen, mint az emberi együttélést lehetővé tevő cselekvések összefüggő rendszere, amely alkalmas az egyéni és közösségi szükségletek kielégítésére, viszonylag tartós és rendezett együttműködés, amelyet a kultúra tart egyben. A politikai uralom egy adott részének alávetett, különálló területen élő, a körülötte élőktől eltérő identitású emberek csoportja

Valamennyi elem a definícióban fontos, ám témánk szempontjából kettővel kívánunk foglalkozni, a kultúrával, és a politikai uralom egy adott részének alávetett, különálló területen élő, a körülötte élőktől eltérő identitású emberek csoportjával, az-az a politikai állammal, mint ebben az értelemben vett társadalommal. E két elem adja számunkra az értelmezési keretét a devianciaminősítéseknek, és ez lesz a kiindulópont az etnocentrikus tudás kialakulásának is. Megítélésem szerint mindkét fogalom ugyan annak az ismerethiányból fakadó, valamilyen félelmet generáló viselkedés és vagy kultúraformának a következménye, amelyet egy konkrét társadalom valamely kisebbsége eltérő viselkedésére alkalmaz, vagy az egymás mellett élő társadalmak a másik társadalom kultúrájának megnyilvánulására minősítésként alkalmaz. Ne feledjük mindkét kategória, minősítő kategória.

A kultúrát úgy is felfoghatom, mint tevékenységrendszert, tapasztalatrendszert, és normarendszert, amely az emberi együttélés során jött létre, és biztosítja az azonos kultúrkörhöz tartozók tartós együttélését.

A társadalom és a kultúra közötti kapcsolat dinamikus, úgymint a jelenség és tartalom közötti reflexív viszony. Értelmezésünk szempontjából fontos annak rögzítése is, hogy a kultúra egyrészről a közösen birtokolt kultúrát jelenti, mint egy közös értelmi mezőt, amelyben működtetjük eltéréseinket, de azért nagyjából mindenki ugyan azt érti a jelenségen, másrészről jelenti a tanult kultúrát, amelyet a szocializáció során sajátítunk el. Mindenek előtt jelenti a kulturális univerzálékat, úgy, mint a nyelv, a beszéd (kommunikáció), az írás, a családi rendszer, a vallás, az incesztus tilalma, művészet, a tánc, a testdíszítés, a játék, ajándékozás, a vicc, a higiéniai szabályok egysége és más társadalmaktól való különbözősége.

A társadalomban élők számára mindennapi empíria, hogy a kulturális univerzálékat figyelembe véve a saját társadalmukban a többség által gyakoroltaktól eltérő kulturális entitások is felfedezhetők, amelyeket vagy részének tekint a makrotársadalom kultúrájának, mert nem érzékelnek fenyegetettséget jelenléte miatt, vagy “más”-nak, deviánsnak minősítenek, mert valamiféle vélt vagy valós félelmet tulajdonítanak hordozói iránt. Ugyan így mindennapi tapasztalat az is, hogy az országhatárokat elhagyva más kultúrájú társadalmakat látunk, amelyeket hol csodálunk, hol félve nézünk, mert nem tudjuk egyenlőre definiálni hozzájuk való viszonyunkat. Ez a helyzet volt tapasztalható az Európai Unióhoz való csatlakozásra való magyar felkészülés során tapasztalt egyéni és társadalmi attitűdökben, de más társadalmak esetében is tapasztalhattunk hasonlókat. Gondoljunk csupán azokra a megnyilvánulásokra, jeremiádákra, amelyek a beolvadásra, a teljes asszimilációra, a magyar kultúra eltűnésére, felolvadására az olvasztótégelybenről szóltak, de szép számmal beszéltünk arról is mit adott a “kis” magyar nép Európának. Többek között a Nobel-díjasokat, a török elleni védőpajzs voltunk, nagy királyokat, akiket tisztelt és/vagy rettegett Európa, az NDK-sok kiengedése az országhatáron is büszkeségünk eleme volt, de a páneurópai piknik vagy 1956, mint a nemzeti öntudat jeles momentumai hangoztak el. A másik végleten megjelent a mások által szorgalmazott elzárkózásban, autarchia hangoztatásában is, sokat szóltunk a nemzeti lelkületről, amely elveszni látszik, de mindezek mégis inkább arról szóltak, hogy a dzsungeltől - Európától - való félelem továbbra is bennünk él. Nem hiszem, hogy bármelyik megoldást abszolutizálni kellene, sokkal inkább az egészséges nemzettudat kialakítása lehet a válasz a problémára, semmint az etnocentrizmus, és annak hangsúlyozása. Nem feledhetjük, hogy az unióban nem csak a többiek mások a mi számunkra, de mi is mások vagyunk a többiek számára. Ám ezt a másságot nem alakíthatjuk devianciává, mert az nem vezet sehová, vagy pedig az út végén azok a megoldások állnak, amelyeket a XX. században többszörösen kipróbált a világ és láthatóan csak zsákutcás megoldás, vagy tragédia lett az eredmény.

Mit tudunk a kultúra szerepéről? Hannkiss Elemér az Emberi kaland című kötetében azt a mások által is megfogalmazott gondolatot veti fel, hogy az ember idegen ebben a világban, és minden problémája, de minden eredménye, teljesítménye is ebből fakad. A görög mitológia leírását citálva mondja, hogy az igaz, hogy idegenek vagyunk benne, de megkaptuk azt a képességet, hogy otthonná tegyük azt, elviselhetővé varázsoljuk a világot. Leírja, hogy miután a homo sapiens Epimétheusszal alaposan pórul járt a készségek elosztásakor és feltette a nagy kérdést”…Hogy a csudába kerültem én ide, ebbe a világba? Mit tegyek, hogy ne pusztuljak el ebben a világban?…” Prométheusz sietett segítségére így szólva “… Igazad van, ez nem a te világod, de felépítheted a magad világát ezen a világon belül. Segítek neked ebben, mert útálom az igazságtalanságot, és még jobban utálom a butaságot. Prométheusz vagyok, történetesen éppen Epimétheusz bátyja, és így némi felelősséget is érzek irántad. Gyere vissza egy hét múlva, és addig megpróbálok valami megoldást találni a bajodra…” Aztán egy hét múlva megkaptuk a tüzet, és a többit tudjuk. A dolog akár így is történhetett, és az ember igyekezett megteremteni maga körül a harmóniát, elkülöníteni a dzsungelt, az ismeretlent, a félelemkeltőt a saját maga és igényei szerint kialakított és berendezett, számára ismerős és biztonságot nyújtó szocializált környezettől, a kultúrától. Mindeközben a dzsugeleinek felszámolására szimbólumokkal vette körül magát, a fizikai- lelki-, társadalmi- és metafizikai dzsungelei elleni küzdelem során létrehozza a kultúrát, amely egyszerre morális és racionális univerzumként is megjelenik saját maga számára.

E kultúrának funkciója abban rejlik, hogy biztonságot nyújt a világból (dzsungelből) érkező támadások ellen, csökkentve a kiszolgáltatottság érzését, megteremti a kommunikációt a társadalom tagjai között, és harmóniát alakít ki a társadalom tagjai, csoportjai egymásközti viszonyában. Talán az égi világ leképeződéseként is lehet értelmezni, mint ahogy sok esetben ez történik is. Erre kimerítő példák sorát találjuk a különböző vallások tanulmányozása során. Ez a közösen létrehozott kultúra tartja össze a társadalom tagjait, szolgálja egy időben az egyéni és a közösségi identifikációt. Ez lesz az a malter, amely egységesíti a társadalom tagjait, megteremti azt a szociálpszichológiai jelenséget, amelyet a “mi” és a “többiek” megnevezéssel is illetünk. A “MI” lesz képletesen a harmónia, a tökéletesség, a magasabbrendűség, az erő, a “TI” lesz ugyanebben az értelemben a dzsungel, ami ugye azt jelenti, hogy ismeretlen, kiszámíthatatlan, fenyegető, ellenséges, ami ellen védekezni, harcolni kell.

Ebben az értelemben válik értelmezhetővé a másság kérdése, ami leegyszerűsítve az, hogy nem mi vagyunk, - még a köznyelv is talál erre fogalmi apparátust, “nem a mi kutyánk kölyke” -, és minden, ami nem a mi, azzal szemben bizalmatlanságot táplálok, azt saját képemre akarom alakítani, vagy el akarom tüntetni. Esetleg azt a részt, ami belőle számomra szimpatikus, de csak azt, befogadni szeretném. Ezért értelmezhető bizonyos megkötésekkel a “másság” mint jelenség, mint közös gyökerű, de azért eltérő megnyilvánulásaként a deviancia és az etnocentrikus tudás. A deviáns másság a társadalom kisebbségeinek minősítő címkézése, az etnocentrizmus a környező népek társadalmainak címkézése, de mindkettőben azonos motívumok és hasonló tartalmak fedezhetők fel.

Elsőként a devianciáról szólunk, megpróbáljuk bemutatni azt a jelenségkört, amelyet a társadalomtudományok devianciaként értelmeznek, majd egy következő lapszámban arról, hogyan alakul ki az etnocentrizmus, miért veszélyes ez a jelenség az európai integrációban.

A másság és/vagy deviancia halljuk gyakran a kifejezéseket, és nem minden esetben teszünk különbséget közöttük, sokszor pedig szinonim fogalmakként használjuk azokat, vagy ami még rosszabb, a devianciát finomkodva másságként jelöljük meg. A szakirodalom a deviancia és a másság között azt a különbséget fogalmazza meg, hogy a másság az csak egy nominális kategória, ellenben a deviáns az egy graduális kategória. Az első - a másféle, másfajta, eltérő, nem olyan mint mi -, csak észlelési kategória, nem jelenik meg benne értékelés, ezzel ellentétben a deviancia az értékelt másságtudat, amely tartalmaz többletjelentést is, amit talán a nemkívánatos fogalommal írhatunk le.

Tehát azt mondhatjuk, hogy minden társadalom a másságok összessége, és a társadalom életében mindig jelen van a deviancia is. Normális társadalmakban ez a kulturális sokszínűség (másság) csak erősíti a társadalom erejét, ezt a jelenséget az angolszász értelmezés szerint a civilizáció fogalma takarja, - amelyet Norbert Elias “A civilizáció folyamata “ című művében részletesen kifejt -, ez az értelmezés nem kirekesztő, nem elhatároló, hanem befogadó, tehát az eltérést csak másságként definiálja. Ott azonban, ahol a makrotársadalmakban egyidejűleg érvényesülő sokféle viselkedési norma közül a társadalom többsége valamely kisebbség viselkedését nemkívánatosnak minősíti, és devianciaként jelöli meg küzdelmet folytatva ellene, felbomlik a társadalmi integráció, ezáltal bekövetkezhet a társadalmi anómia állapota, amely a devianciák sokféle megnyilvánulásához szolgáltathat táptalajt. Amikor a többség a nominális különbözőséget graduális különbséggé változtatja át és küzd ellene, akkor sokféle eszközt alkalmaz az egyszerű erkölcsi szankcióktól kezdve a jogi szankciókig bezárólag. Ez akár az egyén fizikai megsemmisítését is eredményezheti. Természetesen a kisebbség nem minősítheti a többséget deviánssá, bár a képzelet és a tapasztalat néha más példát mutat, így a deviánsviselkedés mindig kisebbségi viselkedés.

A makrotársadalmak multikultúrájuában sokféle viselkedési norma él egyidejűleg. Ezeknek a normáknak az elfogadása, vagy elutasítása kultúrafüggő, ezért az értelmezése mindig konkrét történelmileg és társadalmilag meghatározott szocio-kultúrális kontextusban végezhető el. Az ettől való eltérés, “DE” “VIA” az úttól való eltérés lesz a deviancia tartalma. Így tehát a többség útjától való eltérésről lesz szó, amelyet a többség morálisan is megítél. A társadalmi minősítés kialakulásához azonban szükség van a jelenség számosságára, mert elenyésző esetszám esetén maximum valaki dilijének minősül a dolog. A deviánsviselkedés, mint magatartásbeli megnyilvánulás csak biológiai, pszichikai és társadalmi okok komplex együtteseként tanulmányozható és értelmezhető. A biológiai okok között genetikai, élettani és biokémiai együttállásokat fedezhetünk fel, amelyek a viselkedési variánsok gyakoribb megjelenését vonják maguk után. (Elég itt a Cesare Lombroso elméletére utalnunk, úgy is, mint lombrózó alkat, amely a magyar köznyelvbe is beépült). A pszichikai tényezők között az attachment és annak sérülése, a szociális depriváció, a szocializációs zavarok, a kommunikációs deficit, az önkifejezés zavara, a társas kapcsolatteremtés problematikája, és bizonyos szocio-genetikus transzmissziók szerepelnek leggyakrabban a beszámolókban. A társadalmi okok között a deviancia megjelenik, mint társadalmi tény, és ebben az értelemben, mint a társadalom működésének szükséges velejárója; vagy ökológiai megközelítésben, mint urbanizációs jelenség, amely egy meghatározott helyekre korlátozódik; továbbá az interakcionista elméletek magyarázatában az egyén és a kontrollt betöltő intézmények közötti kapcsolat, motiváció következményeként, amely a címkézés elmélet néven közismertebb. Ezen kívül fenomenológiai közelítésben annak magyarázataként, hogy mit jelent maga a viselkedés az egyén és mit a társadalom számára; vagy konfliktuselméletként, miszerint a társadalmi kontrollt gyakorlók eszköze a hatalom, a hatalomnélküliek eszköze lehet a deviancia.

Mint látjuk a magyarázatok sokrétűek, és talán érezzük, hogy csak egy szempontú vizsgálódás közelíthet csak a tényleges okok leírásához.

Napjainkban azt tapasztaljuk, hogy a modern társakban a devianciák száma robbanásszerű emelkedést mutat.

A klasszikus devianciák között tartották számon a bűncselekményeket, az elmebetegségeket, az alkoholfüggőséget, az öngyilkosságot, és az idegbetegség azon formáit, amelyek nem a gyengeelméjűség körébe sorolódtak. A modern felfogás változtatott ezen, és napjainkban a pszichikus idegi problémák közül azok, amelyek nem elmebetegségek, a bűnözés, a különféle függőségek, a szexuális devianciák, a csavargás is.

A társadalom modernizálódásának következtében megjelentek olyan új deviancia formák is, amelyek ismeretlenségük folytán a társadalom tagjainak talán esetenként az indokoltnál erősebb megnyilvánulásait idézik elő. Ezek egy része bizonyos specifikus kört érintenek, azonban vannak olyanok is, amelyek nem a társadalom klasszikus differenciálódását követve szóródnak.

A felsorolás természetesen nem teljes, és arra sincs mód, hogy valamennyit részletesen elemezzük, a kiválasztásban egyrészt a sok esetszámot mutató, másrészt az újdonságként napjainkban megjelenő formákról lesz szó.

Napjainkban a társadalom számára, a többség számára különösen veszélyesek a deviáns szubkultúrájú bandák, a tömeges méretű alkoholizmus, a lassan felzárkózó drogfogyasztás, a csökkenni nem akaró dohányzás (nikotinfüggőség) az erőszakos bűncselekmények az öngyilkosság. Új elemként jelent meg a szervezett-bűnözés, a fehérgalléros bűnözés. Különösen az ifjúság körében egyre jobban növekszik számítógépes bűncselekmények, a mobiltelefon függőség, a játékgépezés, az Internetfüggőség, a grafiti, mint deviancia száma, és körükben tapasztalható legnagyobb számban a csavargás, is mint deviáns megnyilvánulás. Valamennyi társadalmi csoportban megfigyelhető a téves képzetek, az elbizonytalanodás, úgy is, mint társadalmi anómia, és az erre adott válaszként a szektákhoz, a különböző negatív szubkulturális csoportokhoz való kapcsolódás.

A függőség olyan állapot, amely valamilyen hosszabb ideje használt szer (drog) elvonásakor testi panaszokat és lelki depressziót okoznak, és ezek a tünetek az adott vagy valamilyen más szer hatására elmúlnak.

A testi függőség a test reakciója a kábítószerre, intenzív vegyi kapcsolat kialakulása a szerrel. Elvonásuk válságállapotot alakítanak ki, ami rosszullétben, hányásban, végtagreszketésben, verejtékezésben, szapora szívverésben, végtagfájdalmakban, végtagreszketésben, görcsökben nyilvánulhat meg. Az alkohol elvonásakor reszketéses delírium tremensz léphet fel, görcsös rohamokkal, reszketéssel és kényszerképzetekkel. A lelki függőség kialakulása után ellenállhatatlan kényszer viszi rá az embert, hogy újra és újra bevegye, használja a szert.

Az alkohol függőség a fiatalok körében egyre emelkedő mértékben van jelen, ha morbidok akarnánk lenni, akkor a felnőtt hagyományok méltó folytatóiként nevezhetnénk meg őket Szokásosan az alkoholizmus öt különböző alakját különíthetjük el E. M Jellinek amerikai orvos szociológus alapján. Alfa alkoholizmus, probléma ivó vagy megkönnyebbülésért ivó alkoholizmus, ahol a személy azt reméli az alkoholtól, hogy az problémáinak nyomásától felszabadul, így ellazul. Évekig tartó ivás után sem válik alkoholistává, problémái megszűnte után felhagyhat az ivással (egyetemista vizsgaidőszakban, és vizsgák letétele után). A béta alkoholista az ivási szokásokhoz igazodva rendszeresen és sűrűn iszik alkoholt. Ilyen típus a TV alkoholista, aki a tv nézéskor mindig, de ha kimarad a meccs, akkor eszébe nem jut. Ez még nem a teljes függőség, de lehetséges út a testi károsodáshoz, valamint az alkoholizmus súlyosabb formáihoz. A gamma alkoholista első lépésként a problémáitól akar megszabadulni, később néha filmszakadásig iszik, majd fokozatosan titokban iszik, majd még később elveszti kontrollját, és már környezete is észleli, egy korty alkohol után nem tudja abba hagyni az ivást, majd a krónikus időszakban már reggel elkezd inni, és életének központi kérdése az alkohol körül kulminál. Végén az útnak testi, lelki és szociális összeomlás, nem ritka az öngyilkossági kísérlet. A delta fokozatú beteg kontroll alatt tartja a fogyasztását, nem iszik eszméletvesztésig, de a függősége fennáll, mert ha abba hagyja az ivást, heves elvonási tünetei jelentkeznek, ezért iszik. Ők a szintivók, akik szinten tartják az alkoholt, környezetük zömében észre sem veszi betegségüket. Epszilon alkoholista időszakosan iszákos, visszatérő időközökben iszik, kényszerből iszik de akkor eszméletvesztésig. Utána kihagyás következik, majd visszaesés. Bármelyik formáját nézzük, azt tapasztaljuk, hogy az egyéni problémán túl.

Mint látjuk a gamma, delta, és epszilon függőségben szenvedőknél súlyos betegségről van szó, melyet a környezet általában igen, míg a beteg maga a legkevésbé sem észlel. Még mindig úgy véli, hogy csak úgy iszik, mint akárki más. Gyakran a külső tényezőkben keresi az okot. A betegségnek egyik tünete, hogy maga a beteg nem enged betekintést az állapotába. Ez azért veszélyes, mert elhárít minden segítséget, amire pedig múlhatatlan segítsége lenne. Kiépít különböző elhárító reakciókat, amelyek a drogfüggőség tanuláselméletén alapulnak. A kábítószer segítségével megtanuljuk saját érzelmeinket valamilyen vegyi anyag segítségével célratörően megváltoztatni. Az elhárítás vagy védekezés gyakoribb formái között tartjuk számon a racionalizálást, mentségkeresést; a tagadást, az-az öntudatlanul vonakodik a tények elismerésétől; a jelentéktelenítés, tehát nem tagadja a dolgot, valamit bevall, de nem mindent; és a projekció, az átruházás, kivetítés, amely szerint mindennek az okai mások, akik őt tönkre akarják, tenni, akik gyűlölik őt.

Szinte valamennyi szerfüggőség kialakulása esetén ez a mechanizmus működik, veszélyeit tapasztalhatjuk az egyénre, de mikro- és makrotársadalmi környezetére nézve is. Ami számunkra fontos lehet és kell, legyen, az a kiindulópont. A kiindulópont az egyén valós vagy vélt problémája, amely frusztrálja, amely megoldást igényel. A válasza egyéni szinten valamiféle stimulálószer használata, ami egy folyamat eredményeként elvezet a függőség legdurvább formájáig. A félelem nem az alkohol fogyasztás veszélyében rejlik csupán, hanem a megoldatlan, vagy rosszul, rossz eszközökkel megoldott problémák előfordulásán, halmozódásán. Ezért csalóka minden olyan kísérlet, amely kriminológiai adatokkal írja le az alkoholizmust a fiatalok körében, Egyszeri abúzus nem okoz függőséget, mint láttuk az alfa és a bétafogyasztás még nem függőség. Fogadjuk el jelzésként, annak jelzéseként, hogy a pszicho-szocio-szexuálisfejlődésben lévő személy megoldhatatlannak vélt problémával találkozott, és nem tudja a megoldást, talán csak rossz mintát akar követni.

A legújabb kutatások az abúzus választásának okaiként említik, a szerek használatának szimbolikus jelentését, vagyis valamely társadalmi csoporthoz való tartozás szimbólumát. Ezt az érzést erősítheti fel az is, ha a használatnak kialakul valamiféle rituális jellege. Nem devianciaként de szeretném olvasóim szíves figyelmét ráirányítani a fiatalok körében ma divatos rettenetesen bonyolult kézfogásaira, vagy a csókváltás szertartására. Egyik alkalommal rákérdeztem a miértekre, de csak azt a válasz sikerült begyűjtenem, hogy mi így szoktuk. Fontos dolgok ezek. Megfigyelhető egyfajta szabadságérzet megnyilvánulása, mert azt teszem, amit akarok, talán valamiféle felnőtté válás rítusa is lehet ez számukra. Segítséget nyújt annak elviselésében, hogy nincs nagy reményem a pályakezdésemet illetően, hogy örökös vesztes pozícióba tartónak érzem magam, a szocializációs nehézségeimért, az iskolai kudarcokért, a magamra maradásomban, a magamra utaltságomban, a fizikai, érzelmi esetleg szexuális bántalmazásom során. Segít elviselni a mindennapi élet számomra értelmetlen szabályozottságát, jó az általános szorongásaim oldásához, segít a nyugalom illúziójának megteremtésében, a társasági élet megkönnyítésében, sokszor használ a gyökértelenség érzése ellen, és talán jó a különböző életkori konfliktusok megoldásában.

Számítógépes bűncselekmények megjelenése a világháló térhódításával gyorsan fog növekedni. Elég, ha arra gondoljunk, hogy az a néhány hacker, akik az elején az elismerés glóriáit hordozták, és inkább csak a megmutatkozás szépségéért dolgoztak, ma már komoly károkat okoznak az egyéneknek és a társadalomnak. Előszeretettel követnek el banki és egyéb csalásokat, kikémlelnek olyan adatokat, amelyekkel kimerítik a kémkedés fogalmát, elárasztják a világhálót Internet szeméttel, amelyek károkat okoznak a számítógép használóknak, bűnszövetkezetek jönnek létre a világhálón, bizonyítékok vannak a terrorizmus szervezésére is a hálón, de szexuális devianciák terjesztésére, zugkereskedelemre, és egyéb devianciák elkövetésére ösztönöznek, vesznek rá. Mielőtt valaki azonnal véget vetne az informatikai szupersztrádának, gondoljunk arra, hogy maga a deviancia tartalma nem változott, csak az eszközrendszer modernizálódott. Talán nem tévedés azt mondani, hogy már az otthonunk fala sem nyújt akkora védelmet, vagy teljes védelmet az idegen világ támadásai ellen.

A témakör zárásaként említést teszek egy hazánkban nem túl nagy múltra visszavezethető devianciára, amely New Yorkból indult világhódító útjára, szinte nincs olyan, aki még nem találkozott volna vele, és aminek a neve graffiti. Az utóbbi években ez a tevékenység egyes emberek számára életformává vált, csoportok jöttek létre, szabályok alakulnak ki a firkák helyére, stílusára, fajtáira. Számszerű növekedésük mellet megváltozott a technika, elkészítésük művészi ambíciót és egyre több időt és anyagiakat igényel. “… A graffitire vonatkozó társadalmi reakciók is megváltoztak…. A társadalom által a művészeteknek kijelölt tér szűknek és elégtelennek bizonyul mind a graffiti mint művészet, mind pedig a graffitisek mint művészek számára, megszegve ezáltal a többségi társadalom erre vonatkozó általánosan elfogadott normáit, így egyre inkább a deviancia határára szorul….”. Ez figyelhető meg napjainkban, a különféle megnyilvánulásban, ami még a graffiti kriminalizálását is megcélozta. Valóban konzultációt igényelne a kérdés, mert a kriminalizálás véleményünk szerint nem ad megnyugtató megoldást. A vagyon elleni bűncselekmények, vagy az ölés tilalma a történelem során mindig kriminalizált cselekedetek voltak, annak ellenére napjainkban is virulensek. “…A graffitinek devianciává válásának magyarázatát leginkább az úgynevezett cimkézéselmélettel magyarázhatjuk. A cimkézéselmélet a devianciát nem úgy fogja fel, mint bizonyos egyének vagy csoportok sajátosságainak összességét, hanem mint a deviánsok és nem deviánsok közötti interakció folyamatát….”

A tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen fajta többségi véleményezés nem segít a megoldásban, legfeljebb eljuthatunk oda, hogy üldözni kell őket, mint a többi bűnözőt. Valószínűsíthető azonban az, hogy a graffitis életmód vége előbb-utóbb mégis a bűnözői karrierhez kapcsolódik, és ez is más deviánsformákhoz hasonlóan szankciókhoz vezet. A deviáns karrier ugyan is ebben az esetben is nyomon követhető, és azonos elemeket tartalmaz. Elismerésem azon múlik, ha minél több helyen jelen vagyok, sőt aláírok. Megjelölöm a területem, amiről a többiek felismernek, és tisztelnek. Ez az állandó utcai jelenlét azonban azt eredményezi, hogy a társadalmi kötelezettségeimnek nem tudok eleget tenni úgy, mint munkavégzés, iskolábajárás, családi, rokoni, baráti kötelességek. További gondot jelent a festékek megszerzése, vagy inkább a beszerzéshez szükséges anyagiak előteremtése. Legális úton ez nem oldható meg, mert a közeli hozzátartozók nem tudnak “művészi pályafutásomról”, így részükről a mecenatúra szóba sem jöhet. Marad a beszerzés, és ennek legegyszerűbb módja a lopás. Innen már a bűnözői karrier felé nyílhatnak utak.

A devianciák általában veszélyeztetik a társadalom működését, de a legnagyobb kárt mégis az ifjúság körében okozzák. Először is ez a kortárscsoport a pszichoszociális változásai következtében nagyon kiszolgáltatott csoport. Másodszor érték és normarendszere nem kellően differenciált, fejlett és stabil. Harmadszor a konfliktuskezelési technikái fejletlenek, egysíkúak, zömében a tömegkommunikáció által sugallt virtuális világban megfelelő eszközökre korlátozódik, esetleg kiegészül a kortárscsoport által favorizált, használt megoldásmódokkal. Negyedszer a dolgokat hajlamos érzelmileg megítélni, és bár leplezi, majd meghal az elismerésért. Ha ezek a dolgok megfelelő kontextusba kerülnek, akkor a megoldás sikeresen szolgálja az életösztön kielégülését, ha nem, akkor valamiféle pótcselekvés, vagy pótszer használtatik fel, és annak pozitív tapasztalata esetén újra és újra. Ez már elég lesz a rögzült hozzászokáshoz. Nem feledhetjük, hogy a velünk kapcsolatba kerülő esetek sokban megfelelnek az általános elméleteknek, ám minden egyes esetünk egy konkrét biopszichoszociális élethelyzetben levő egyén, aki esetleg helytelenül reagált a konfliktusra és az Ő aktuális helyzetének okaira is igaz a multikauzalitás, tehát a megértésünk is ilyen szempontoknak kell megfeleljen.

Még egy gondolat ide kívánkozik nem feledhető el az sem, hogy a deviánsviselkedés a racionalitás egyik formája, és így annak tisztázása fontos a további stratégia kialakításához, hogy a deviancia megvalósítója tudatában volt-e azzal, hogy cselekedete deviáns. Mert ha nem, akkor a módszer az ismerethiányra vonatkozó elvek szerint kell, megjelenjen.

Főcímünkhöz visszatérve, kíséreljünk meg valamilyen választ adni arra, hogy mi történik a sok kultúrát magában foglaló úgynevezett multikulturális Európában, milyen jelenségek kísérik az egyesülés és az egységesülés folyamát. Úgy gondolhatnánk, hogy a természetes folyamat az, hogy a másik társadalom kultúráját “MÁS”-nak definiáljuk ugyan, ám mindenben egyenrangúként a sajátunkkal. Elfogadjuk másmilyennek, megismerkedünk vele, mint szép és érdekes, elismerésre méltó kultúrával, amely saját tagjai számára ugyanolyan szempontok miatt fontos, mint a magyar nekünk. Számukra ebben az idegen világban, - amely szó szerint is a többség számára ismeretlen, és éppen ezért idegen is, - ugyan úgy a biztonságot, a harmóniát, a létet jelenti, mint számunkra a sajátunk. Ez a sokféle, egy időben együtt élő kultúra lesz az Európai Unió kultúrája, amely alanyi jogon magába foglalja, és magában hordozza valamennyi tagállama kultúráját, amelyek valamennyien önálló entitások, és a többiekkel mindenben egyenrangúak. Másságból deviánssá csak akkor fog válni valamelyik többség szemében, ha veszélyezteti a harmóniát, a biztonságot, az egyenrangúságot. Ezért pánikolni nem célszerű, helyette a saját kulturális identitás megerősítése a fontos, amely a szocializáció folyamatában megvalósul.

A magyar kultúrának, mint minden nemzet kultúrájának több fontos feladata van, ebből kettőt most önkényesen kiemelünk. Fontos a nemzeti identitás megőrzése, fejlesztése, de legalább ilyen fontos olyan kulturális elemek elsajátítása, amelyek a világ főbb tendenciáiba való bekapcsolódást szolgálják. Ez a két követelmény egyformán fontos, egyik sem terjedhet a másik rovására, mert a túlzott ragaszkodás a hagyományokhoz a társadalom fejlődésének gátjává, a túlzott modernkedés a nemzeti identitás elsorvadásának okozójává válhat. Hogyan felelhetünk meg ennek a követelményrendszernek ideálisan? A magyar történelem során mindig erre kerestük a választ, és el kell mondani, hogy túl gyakran nem a helyeset, a társadalom fennmaradását fejlődését szolgálót választottuk. Nem kell nagyon messzire menni a történelem felidézésében, mert újkori és legújabb kori történetünk is tele van rossz megoldásokkal. Talán közelmúltunkban nem találkozunk vele? Bizonyára egyetérthetünk abban, hogy legalább is születhettek volna akár belső társadalmi viszonyaink, akár a szomszédos, de akár európai vagy világ kapcsolatainkban a megvalósultnál szerencsésebb, helyesebb, célravezetőbb megoldások is. Ezek okai szerteágazóak, azonban valamennyi jelenség mögött meghúzódnak a nemzeti hovatartozás értelmére és tartalmára vonatkozó eltérő értelmezések, amelyek a társadalom mikro- és makrocsoportjai körében nyilvánulnak meg. Ugyan akkor hozzátartozik az a kommunikációs mód is, ahogyan a tudást átadjuk. Az egyik a tartalommal, a másik a didaktikával van szoros összefüggésben. A kettő eredményeként szükséges lenne az egészséges nemzethez tartozás érzése, amely attól lesz egészséges, hogy büszkeséggel tölt el, de nem akar magának különleges jogot, mentes az etnocentrizmus valamennyi elemétől. Így talán elérhető lenne az a cél, amit fejezetünk elején felvetettünk.

Itt lép be a felelőssége a hadseregnek. Azzal nem tud a szervezetbe bekerült egyének esetében mit kezdeni, amely a megelőző szocializációs mechanizmusok hatására jellemzővé vált tagjai kulturális identitására vonatkozóan, de a későbbiekben vázolandó jelenségekre nincs szüksége a hadseregnek, ha mégis megjelennek, akkor fel kell lépni vele szemben. Világossá majd akkor válik számunkra, ha értelmeztük az ideológia fogalmát.

Valamennyi társadalmi szereplő mást gondol a nemzeti hovatartozás fogalma alatt. A hétköznapi gondolkodás számára nincs benne semmi érdekes, ez egy természetes állapot, természetes beállítódás, valami egyszerű magától értetődő dolog. A művész értelmezésében ez inkább valami élményféle, valami olyan személyes tapasztalat, ami azután folyamatosan arra készteti, hogy ezt megossza másokkal. Gondoljunk Petőfi Alföld, a Bánk bán ária, A Dunánál, a Nem tudhatom című művekre, az István a király rockoperára, de erről szól az Edda, Elhagyom a várost című nótája is. A tudomány azonban sokkal nehezebb helyzetben van, a korábban felsoroltakat nehéz méricskélni, gondoljunk itt a Holt költők társasága című filmre, ahol az ifjú irodalomtudós a vers értéke című tételről fejtette és fejttette ki diákjaival együtt a véleményét. A tudomány számára nem ragadható meg a kultúra teljes totalitásában, a valóság csak egy részét ragadhatjuk meg, és a szakszerűség elefántcsonttornyába zárkózva édes keveset adhatunk át a befogadók részére.

Napjainkban egyre több mű jelenik meg a témakörben, mondanivalója van a filozófiának, közgazdaságtannak, a történelemtudománynak, a nyelvésznek, a pszichológusnak, és nem utolsósorban a szociológusnak.

“Minden kultúrának megvannak a maga sajátos viselkedésmintái, amelyek idegenül hatnak a más kulturális környezettből érkezett emberek számára” írja Giddens, majd idéz Horace Miner tanulmányából az iakirema(sic) közösség kultúrájából: “ Az egész rendszer alapjául az a hit szolgál, hogy az emberi testundorító, és eredendően hajlamos az elsatnyulásra és a betegségre. Egy ilyen testbe bezárva az ember csak abban reménykedhet, hogy rituálé és ceremónia erejével szünteti meg testének ezen jellegzetességeit. Minden háztartásban található egy vagy több szent hely erre a célra… Az ilyen helyiségek középpontja egy falba beépített doboz vagy fiók. Ebben a fiókban tartják mindazokat a varázsszereket és mágikus italokat, amelyek nélkül hitük szerint egyetlen bennszülött sem élhet… a szájjal kapcsolatosan már-már beteges félelmet és elragadtatást éreznek, mert úgy hiszik, hogy a száj állapota természetfeletti hatással van minden társadalmi kapcsolattal…. Ezek az emberek rendkívüli gondot fordítanak a szájukra, az ezzel a rítussal járó tevékenységet a gyanútlan idegen először alighanem visszataszítónak tartja… Egy kis köteg disznószőrt dugnak a szájukba valami varázsporral, aztán pontosan szabályozott mozdulatokkal mozgatják a szájukban….” . Elég nevetséges ez a viselkedés, de ha megpróbáljuk felidézni a reggeli ébredés utáni fürdőszobai rituáléinkat rájövünk, nem csak az iakirema kultúra (sic) tartalmazza ezt, hanem az ékoragyam (sic.) is. Vannak érdekes egybeesések is.

“Mint látható, nem érthetjük meg ezeket a szokásokat és hiedelmeket attól a kultúrától elszigetelten, amelybe beágyazódik. Egy kultúrát jelentéseinek és értékeinek viszonyrendszerében kell vizsgálnunk – ez a szociológia legfontosabb előfeltevése.”

Ennek hiánya okozza a legtöbb félreértést a legkülönbözőbb társadalmi csoportok tagjai között társadalmon belül, de ugyan így a társadalmak között is. Ezek megismerése és átadása a társadalmak többi szereplője részére a legfontosabb feladatunk, de csak akkor járunk el helyesen, ha megismerésünk és közvetítésünk szervezett empirikus ismeret, amely mentes az elfogultságtól, hajtóereje a megismerés izgalma és az örök emberi kíváncsiság motívuma. Az emberi megnyilvánulásokban azonban sokféle értelmezéssel és megnyilvánulással találkozunk, amelyek magukban hordozzák az etnicizmus felé való elhajlást. Etnocentrizmusnak a továbbiakban a szociológia által elfogadott és Sumner által megfogalmazott értelmezését használjuk, mégpedig olyan ideologikus gondolkodási rendszernek, amely a világot elsődlegesen a saját csoport vonatkozásában írja le és értelmezi, az adott csoport számára érvényesen. Ez rendszerint vagy nem egyezik, sőt gyakorta ütközik más csoportok gondolkodási rendszereivel. Az etnocentrikus gondolkodási minták eleven érzelmi és viselkedésre ösztönző hatóerővel rendelkeznek.

A társadalom szempontjából fontos a nemzeti tudat fenntartása és erősítése, amelyben a történeti tudás lehet az alap, amelyben a megfelelő helyre kell tenni a nemzet historikumát és ugyan így a történelem nemzeti értelmezésének kérdésköreit is. A nemzeti hovatartozás, mint az önmeghatározás egy társadalom-lélektani eszköze, - amely történelmi előzményeinek teljes számbavétele nélkül - olyan sarkalatos történelemszemléleti probléma, mely végső soron a nemzet historikuma és a történelem nemzeti választása közötti választás kérdését veti föl.

“A nemzeti hovatartozás tudata és érzése természetadta módon nem keletkezhet, nem úgy empirikus tény, mint az évszakok váltakozása, vagy a szomjúság. Festinger a valóság társadalmilag konstruált oldalát, melynek a megismeréshez nem elegendőek az életben maradásához szükséges, természet adta módon megszerezhető ismeretek és eljárási szabályok társadalmi összehasonlításra szoruló ismeretek forrásaként tárgyalja. …A társadalmi összehasonlítás a vélemények összehasonlítását jelenti, s ez csak a kommunikáció útján mehet végbe.”

Ez a kommunikáció típusát tekintve lehet diakron, amennyiben a múltból érkező és jelenre hatással lévő, vagy jelenből a jövőre vonatkozó üzenetet hordoz. Ezt értelmezhetjük a múlt és jelen közti, valamint a jelen és jövőközti távolság áthidalására szolgáló kommunikációként. Ez a kommunikációs típus a társadalmi nagycsoportok jelen állapotát igyekszik fenntartani, és erősíteni. Ebbe a sorba illeszkedik az összes “humani” tárgy, köztük a történelem, és a hadtörténelem, az irodalom, a szociológia, a néprajz, a zene és így tovább. A szinkron kommunikáció esetünkben mindig a nemzeti hovatartozásra vonatkozó üzenetek aktualizálására szolgál, és kitűnően alkalmas a különféle jelentések, funkciók közül az éppen aktuális kiemelésére. Ezért fordulhatna elő, hogy egy szinkronizált jelentésen az aktualizált személyiség igencsak meglepődne. Ennek veszélyesebb a jelenléte, hiszen minden kontextusból kiemelhetővé teszi az üzenetet, és így az bármikor és bármire, ugyanarra és annak az ellenkezőjére is felhasználható. Minden kommunikáció lehet személyes és személytelen, erről a kommunikációelméletek széles köre ad magyarázatot, számunkra annyiban válik érdekessé, hogy mikor melyiket alkalmazzuk az oktatás során. Figyelnünk kell arra, hogy a személyes kommunikáció az mindig interperszonális közegben zajlik, ezáltal személyesebb, intimebb, nagyobb teret adhatunk a racionális ismereteknek. Ez a legalkalmasabb az egészséges nemzettudat racionalitáson alapuló és azt érzelmi oldallal kiegészítő kialakítására, fejlesztésére. A személytelen kommunikáció során a jelentések körét mindig csoportokra, tömegekre vonatkoztatjuk, és ez egy sajátos idő és közegkereszteződést eredményez, nem fontos benne a racionalitás, az intimitás kimondottan zavaró. A szónoklatok során igen csak zavarba ejtő lenne egy másod, vagy harmadfokú egyenlet megoldó képletének magyarázata.

Véleményem szerint a tanóra elsősorban a szinkron személyes módszer a legjellemzőbb, de kommunikációnk során a négy típus együttesen van jelen, de nem mindegy milyen arányban. Amíg az egyik megfelelő tudást biztosít a tudományos ismereten és racionalitáson alapuló nemzettudathoz, addig a másik az etnocentrikus gondolkodáshoz vezet, Nem mindegy, melyik gondolkodási struktúra rögzül a személyiség sajátjaként.

Az etnocentrikus tudásnak, gondolkodásnak is van struktúrája, amelyre Csepeli (2000. 16.p.) analizációja segítségével az alábbiakat mondhatjuk el. Legfontosabb a lét dimenziója, amelyben megtaláljuk a saját és az idegen csoport közti különbségek magyarázatát, amik arról szólnak, hogy ezek természetadta módon léteznek, hogy ezek totálisak. Éppen ezért jogosultak vagyunk ennek a különbségnek a kimondására, és a megoldás megvalósítására. (kiváló fajelméletek születtek ebben a témakörben, amelyek ma is ismét terjedőben vannak). Megtalálhatók bennük a fontosság dimenzióra vonatkozó elemek is. Itt is roppant egyszerűsítések tehetők. Minden, ami az in-gruppal összefügg és arra vonatkozik az fontos, az elsőbbséget élvez, és ami nem az nem fontos, vagy nincs is. Ez az ignorancia kedvező terepe, hosszabb távon elzárkózáshoz és a viszonyítási alapok beszűküléséhez vezethet. Napjaink belső és külső politikai csatározásainkban szinte pontosan ezeket látjuk visszaköszönni. Centrális szerepet játszik az érték dimenzió az etnocentrikus tudásban, ami a jó és a rossz, a hasznos és a haszontalan diáddal írja le a jelenségeket. Minden jó és hasznos, ami az in-groupnak az, és ami számára káros az a rossz. Végső rosszként mint elháríthatatlan bűnbakként az idegen csoportot tünteti fel, és ez lesz az etnocentrikus etika alapja. Nem kell mérlegelni, aki a rossz okozója, az büntetést érdemel, a büntetés módja és mértéke pedig az in-group megítélésére tartozik Bizonyára sokan emlékszünk még Milgram 1963-as tanulási kísérletére, ahol a kísérleti személyek 12,6%-a utasította el a kísérletvezető azon utasítását, hogy halálos elektrosokkot adjon, de 65% elment a 450 voltig is. Ez a korábban említett elháríthatatlan bűn és bűnbak nem a saját, hanem a másik csoport, a MÁS. Megteremtődik az összefüggés dimenzió is, ami azt eredményezi, hogy a csoport tagjainak létrehozza a redukciót, és felmenti a tagokat az oknyomozás szükségessége és felelőssége alól. Ez az egyik legveszélyesebb elem, mert hosszabb távon a gondolkodás alóli felmentést eredményezheti. Pedig ezáltal veszélyessége abban rejlik, hogy megfeledkezik arról a lehetőségről, hogy a jelenségek együtt járása a véletlenen is múlhat, és még más sokrétű kölcsönhatás soktényezős meghatározottság segít a jelenség megítélésében. Az etnocentrikus logika segítségével jutunk el következtetésekhez. Ebben domináns, vagy kizárólagos elem a hétköznapi tudáson és a leegyszerűsítő hajlamon alapuló gondolkodásunk. Az oksági összefüggéseket leegyszerűsítjük, vagy esetleg nem is vizsgáljuk, mindent egyetlen dimenzióba sűrítve vonunk konklúziót. Rendszerint ebben segítségünkre van a “gestalt” szemlélet is, aminek lényege egészlegesen látni a jelenségeket. Ha nem áll rendelkezésre megfelelő mennyiségű, minőségű, struktúrájú információ, a tudat a “címkéi” segítségével kitölti a hiányzó adatokat. Ez nem lenne gond, mert egyéb észleléseink során is hasonlóan működünk, de az etnocentrikus gondolkodás során nem is törekszünk a megismerésre, előítéletes viselkedésünk tökéletesen működik, hiszen már a tudatunk fiókjaiban ott lapulnak a kialakított sztereotípiáink, és teszik a dolgukat. Beindulnak különböző racionalizációs mechanizmusaink, úgy is, mint önigazolás, vagy projekció (kivetítés) vagy a bűnbakképzés. Természetesen ennek során érvényesül a szelektív összehasonlítás, amelynek során igyekszünk bizonyítani a saját csoport ártatlanságát, vétlenségét, jóakaratunkat kívánjuk bemutatni, továbbá a ránk zúduló idegen rosszindulatot, rosszakaratot. Ezek együttesen lesznek a tartós vagy ideiglenes kudarcaink létrehozói, okozói. Ugye ismerős ez egy kissé a pszichológiai tanulmányainkból. Ha ezt intézményesítjük, ez lesz az ideológia.

Ideológia alatt értjük valamely csoporton belül a politikai erőcsoportok által képzett, intézményesült, kultivált gondolkodási keretet, állapot-meghatározásokat és céltételezéseket.

Ezek a tudások épülnek be a szocializáció során az egyén tudatába. Így az egyén a társadalmasulás folyamata során a társadalmi integráció részesévé válik, kidolgozott világ és önértelmezések hordozójává valamelyik társadalmi csoport tagjaként, amely társadalmi csoport az önértelmezéseit egyéni felhasználásra bocsátja, és az ehhez való alkalmazkodást közvetve vagy közvetlenül kifizetődővé teszi.

Ha ezek az ideológiák és etnocentrista tudások átveszik a társadalomban a vezető szerepeket, akkor a szocializáció során ezek örökítődnek át a fiatal korosztályok tudatába. Ez felkelti, folytonossá teszi, ébren tartja az in-group és az idegen csoport közötti konfrontációt, gátjává válik a tudományos racionalitáson alapuló megismerésnek és gondolkodásnak. Ez a modell gátjává válik a szomszédos, de ugyan így az európai országokkal való kölcsönös előnyökön és tiszteleten alapuló együttműködésnek. Ez nem motorja, hanem a gátja a társadalmi fejlődésnek, főként, ha ez olyan fajta kizárólagosságra, türelmetlenségre alapozódik, amit napjainkban gyakran láthatunk. Bár a nagy többség másként látja egymást, más ideológiák mellett teszi le a voksot, de szerencsére ez egy olyan heterogén társadalmi szisztéma mellett zajlik és olyan kauzális multikulturális mezőben történik, ami kizárja, vagy legalább is csökkenti az eddig vázoltakat. Így lesz az etnocentrista tudás és ideologikus gondolkodás a megismerés gátjává, és egyben a konfliktusok rejtett hordozójává. A konfliktusokra adott nem megfelelő vagy rossz válasz, a másikkal és a másokkal szembeni bizalmatlanság pedig egyre mélyül, kizárva a megismerés, az együttműködés lehetőségét.

Bizonyára segít az írás olvasóinak értelmezhetőbbé tenni a felvetett fogalmakat, nem csak megvalósulásuk, hanem születésük titkait és körülményeit is megismerve. Nem nehéz belátni, ha képesek vagyunk a jelenségeket megérteni, akkor az a továbbiakban segít azok elkerülésében, hiszen ezáltal válik ez a tudatos pedagógiai munka részévé. A megismerés abban is segítségünkre lehet, hogy a felismert szocializációs töréseket és azok okait feltárva közelebb juthatunk azoknak a módszereknek a kiválasztásához, amelyek segítségével eredményes lehet a reszocializációs tevékenységünk.

Ehhez kívánok eredményes kutakodást és munkát.

Budapest, 2005. január 18.